Pamkutya

Ezen nőttünk fel! - mondja nosztalgiafelhős szemmel a két gyerekem, és Pamkutya* koncertre mennek. Együtt. Á. is, aki nem jár amúgy koncertekre. Majd ma elmesélik, miközben sül a húsvéti bárány. A bárányt tavaly húsvétra vettem, de bentragadt a mélyhűtőben - remélem, még jó lesz. Idén húsvétkor Á. már nem lesz itthon, mi meg böjtölhetjük négy évig a hiányát - szóval, ma lesz bárány. Tárkonyos, fehérboros, sok zöldséggel körítve. Polentával. És varrunk is V.-vel - ő varr, én újratanulom a varrógépet, hogy újra varrjak, amikor gyerekkorú gyerekek híján bőven lesz időm. Szerintem az utolsó géppel varrott alkotásaim tízéves koruk előttre tehetők: babaruhák, ovis ágyneműk, brühühű, ovis zsákok, brühühű, királylányjelmez, brühühű, pingvinjelmez, brühühű, brühühű, brühühű, brühühű. A Pamkutya koncertről kaptam képet is tőlük, róluk, kár, hogy nem mutathatom meg, annyira szépek! Brühühű, brühühű, brühühű, brühühű... (ha jól sejtem és jól ismerem magam, ez megy majd ezentúl)

* kár, hogy nem mondhatom büszkén, hogy én már akkor felismertem Pamkutya időtállóságát és értékeit, amikor a gyerekeim még gyerekként mutogatták és meséltek róla nagy lelkesen, hanem sajnos minden valószínűség szerint inkább azt mondtam, hogy hááát, ezek elég furák, meg hogy én gyerekkoromban is már értelmes dolgokért rajongtam... vajon kik voltak azok egyáltalán? (és aztán mire mentem velük?) Szóval, öregkoromra be kell látnom, hogy én is mekkora sznob voltam, vizet is prédikáltam, szemellenzőt is hordtam, nem ismertem fel az új fényes szeleket, stb.