Felváltva sírok és nem sírok

Hihetetlen felszabadultság és öröm és mély gyász van bennem egyszerre. A tegnapi nap felemelő és fenséges volt, alig tudok betelni vele, és nem gondoltam, hogy valaha is így fogom gondolni, de úgy tűnik, Magyar Péter és csapata nagyon hamar felnőtt a feladathoz. Nagyon drukkolok - nemcsak nekik, mindannyiunknak - hogy a legjobb önmagává nője ki magát ez az ország. De szívszaggató fájdalmat és feneketlen, sötét dühöt is érzek. Dühös vagyok az elmúlt tizenhat (plusz négy (stb.)) év miatt, iszonyatosan fájnak a szétcseszett, az ellopott évek, és őszintén remélem, hogy mindenki megkapja a méltó büntetését, aki részt vett az ország és a társadalom szétverésében. Csakhogy van egy csomó olyan veszteség, amit már sosem lehet visszafordítani.  Lassan kezdem elhinni, hogy van jó irány, vezet is út arra, hogy lehetséges a gyógyulás, hogy van remény tényleg végre egy jó (nemcsak jobb, de egy igazán jó) országban élni, ugyanakkor nem hiszem, hogy meg tudom bocsájtani, hogy a gyerekeimnek (és egy teljes nemzedéknek) ebben kellett felnőniük, hogy én ebben kellett, hogy megöregedjek (igen, sajnos sokkal-sokkal jobban megöregedtem és sokkal jobban belerokkantam az elmúlt évekbe, mint azt egy élhető helyen tettem volna, ahol lett volna normális oktatás, egészségügy, szociális szféra, gazdaság, társadalmi szolidaritás, védőháló és egyéb luxuscikkek, ahol nem kellett volna beledögleni abba, hogy a gyerekeim még nem nőttek fel addigra, mire anyukám megbetegedett és nem kellett volna majdnem két évtizeden át folyamatosan több fronton helytállni, mint amennyit elbírtam, ahol lehetett volna az úgynevezett karrierre is energiám - a saját egészségemről már nem is szólva, mert arra sem jutott figyelem, fókusz, erő, idő). Remélem, hogy mindezek ellenére fogok még élni, hogy a rokkanásaim nem véglegesek és nem visszafordíthatatlanok, és azt is, hogy sokáig láthatom, hogy egyre jobban működik minden.