Vacsoraidő

Köszönöm mindenkinek a kedves jókívánságokat!

A vacsorát végül Wang mesternél költöttük el - jártunk már ott korábban is egyszer, úgyhogy nagyjából tudtuk, mire számítsunk. Nagyon finom volt minden és bőséges is. Egyetlen dolgot fájlalok, hogy nincsenek kis tapasok kóstolótálak, amire minél többféle ételt lehet kikérni, mert hiába turkáltunk bele egymás tányérjaiba keresztül-kasul, mégsem éreztem úgy, hogy mindent megkóstoltam volna, amire kíváncsi voltam. Ettem például lótuszgyökérsalátát - ez lesz az új kedvencem. A pincér azt mondta, olyan, mint a répa - ezt ne higgyétek el, ha arra jártok. A retekhez, esetleg a tarlórépához vagy zsenge karalábéhoz sokkal inkább hasonlít. Nyilván az a megoldás, hogy menni kell még máskor is, lehetőleg mindennap - kár, hogy a fizetésem nem erre az árszintre van kalibrálva. És régen a kínai éttermekben mindig volt valami apró ajándék - aperitif, a végén édesség vagy kis gyűszűnyi búcsúital - most semmi.

Ma kérdezték a kollégáim, hogy hol ünnepeltünk. Mondom, hogy Wang és kínai. Erre egy kolléganő: Drága volt? Mondom, hogy igen. De rendes, igazi kínai? Mondom, hogy valószínűleg az egyik legigazibb. De úgy értem, olyan rendes kínai kaják vannak, mint máshol? Mert szívesen megnézné, de ha olyan drága, akkor nem akar csalódni, mert a rendes kínait a gyereke is megeszi, de ha ez más és még drága is, akkor lehet, hogy feleslegesen mennének el. És akkor mit csináljon? Nem tudom, mert szerencsére nem olyan, mint máshol (bár szoktunk néha kínai büféből is ételt hozni).

Tortát itthon kaptam, Á. és V. kooperációjaként született meg: almáspite torta. Volt. Nagyon hamar elfogy az ilyesmi! V. panaszkodott, hogy a fiúk nem engedték, hogy minden gyertyát rátegyen a tortámra, pedig vett annyit. És én szeretem az ezer gyertyát - bár így sem tudtam mindet elfújni egyszerre, kettő égve maradt. Szeretem ezt a szülinapillatot.