Kihallgatás

Ujjé, a Ligetben nagyszerű már Viberen is megtörténhet a kihallgatás csütörtök reggel hétkor. Mármint az enyém. Mert a tettes egyelőre nincs meg, soha nem is lesz meg, gyanúsított sincs, honnan is lenne, az ujjnyomvizsgálat (mint megtudtam) háromszáznyolcvanezer forint, nincs pénze ilyesmire a rendőrségnek, és nemcsak erre nincs, de emberre sem, sőt, a meglévő emberek megbecsülésére sem. Ezeket persze felvételen kívül tudom meg az amúgy kifejezetten rokonszenves, kedves fiatal rendőr srác mondja szomorúan. A felvételen természetesen már csak kérdezősködik, kihallgat. Én meg mondom, hogy a hétvégén karácsonyi készülődés gyanánt megpróbálom felmérni, mi tűnt el. Előveszem a régi fényképeket, hogy emlékezzek, mi volt egyáltalán, megpróbálom azzal összehasonlítani a mostani helyzetet. Közben újra és újra az villan az agyamba, hogy hogyan fogom én ezt anyukámnak elmondani. Aztán megnyugszom elszomorodok, mert persze sehogy. Aztán elképzelem, ahogy anyukám valahogy mégis látta ezt az egész dúlást, egyszerre volt öreg és fiatal, öregen egy kicsit biztosan félt, de mérges is volt, hogy micsoda butaság ez, hívatlanul bejönni, rongálni, antik szekrény zárját kanállal kifeszegetni, fiatalon pedig nyelvet öltött, és kinevette, amikor a betörő kincseket remélt, de csak a tengeri kagylók és üveggolyók közt turkált. Aztán sírok, mert anyukám kincsei számomra valódi kincsek, és valaki meggyalázta őket. Kiszórta a fényképeket, amiket még nem volt időm átválogatni, az iratokat, a csecsebecséket. Az Alzheimer a betörőnél is nagyobb tolvaj, azt vette el tőlem, amivel mindenkit vigasztalni szokás, hogy ha a tárgyaidnak annyi is, de a tudást meg a szép emlékeket nem veheti el tőled senki. Ja, dehogynem.