A gyászról

Mióta apám meghalt, időnként megkérdezi valaki, hogy hogy bírom és hogy hiányzik-e. Sajnálom, hogy gyerekkoromban ezt sosem kérdezte meg senki. Rosszul bírtam és hiányzott valaki, aki az apám lehetett volna. Hiányzott, hogy legyen apám. Mármint egy olyasvalaki, aki szeret, aki tanít, aki megvéd - nem egy olyan valaki, akitől rettegni kell. Mióta meghalt, sokkal kiegyensúlyozottabb a kapcsolatunk, én azt gondolok, amit akarok, akár sírhatok is, ha úgy adódik - de ő többé nem bánthat és nem gúnyolhat vagy nem nevethet ki. Sokat gondolok apámra és még mindig nehezen találom azokat a pillanatokat, amikor jó volt a közelében lenni. Na jó, ne túlozzunk - szóval, amikor nem volt rossz. Atyaég, hogy milyen szemétdombot hagyott ránk! Nem lesz könnyű eltakarítani, de megoldom majd ezt is. Sajnálom őt. Sajnálom a gyerekkoráért, sajnálom azért, amilyen szörnyeteggé vált, holott mutattak arra jelek, hogy csak arra vágyott volna ő is, mint a normális emberek, hogy szeressék és elismerjék őt. Sajnálom azért, hogy ezt csak úgy volt képes megteremteni, hogy olyan hazug világot épített fel maga köré, amit kettéválasztva kellett kezelnie ahhoz, hogy ne bukjon le. Végül persze lebukott. Sajnálom magamat is, mert sokat veszítettem azzal, hogy sosem volt apám (és ezért nem  veszítettem sokat azzal, hogy meghalt, mert bár mutatott némi fejlődést a gyerekkorom óta, ahhoz, hogy jó legyen a kapcsolatunk, legalább további ötszáz évig kellett volna még élnünk mindkettőnknek - hát jaj, csak azt ne). De magamra inkább büszke vagyok, mert kimásztam a mocsárból, amibe belekényszerített, és bár nehéz volt, de sikerült. Juthattam volna messzebbre és magasabbra is, ha nem a pokolból indulok - de így is jutottam valahová. A barátaim és a családom (sőt, egyes munkatársaim is) ismerik egymást, nem kell rejtegetnem senkit senki elől, mert egy életem van. Egy sima, normális, hullámhegyes-hullámvölgyes élet, amiben én sem vagyok mindig jófej, de a rosszfejségeim is vállalhatóak. Vannak, akik kérdeznek tőlem, vannak, akiknek támogatást nyújtok, vannak, akikkel nevetni tudunk, sőt, akár sírni is. Engem sem szeret mindenki, de tőlem nem retteg senki.