újabb szorongásaimról

Anyukámnál tavaly szeptember körül a gáz kiváltására villannyal működő klímát szereltettünk be. A klíma bevált, jól működik, finom meleg van, de nem elegendő, mert sehol másutt nincs fűtés, csak az ő szobájában - és gázzal működő temperáló fűtés a fürdőszobában, amit a fürdések idejére kell csak feljebb venni. Tavaly ez még nem volt gond, idénre viszont már naponta kétszer-háromszor kell ágyneműt és teljes ruházatot cserélni, és sajnos kint nem száradnak már meg a ruhák, bent viszont sem elférni nem lehetne tőlük, sem azt kockáztatni, hogy anyukám lepakolja a vizes holmikat a fregoliról, muszáj volt erőforrást bővíteni, úgyhogy egy félmilliós beruházással az egyik hátsó szobába is bevezettettük a villanyt (meg a fürdőbe, mosókonyhába, stb, mert ide korábban hosszabbítók gubancos tekervényein át jutott csak villany), plusz a hátsó szoba is kapott egy klímát. Ez a szoba zárva van, itt vannak a gyógyszerek, iratok, tiszta ágyneműk, stb., hogy anyukám ne férjen hozzá. Elég büszke voltam rá, hogy kigazdálkodtuk, két hete lett készen. Erre szintén két hete jött egy közel százötvenezres elszámoló villanyszámla, ma pedig az új, emelt összeg, havi közel ötvenezerről. Plusz kell fizetni gázt (fürdőszoba, melegvíz), vizet, kukát - és apám házában is ugyanezeket, bár kisebb mértékben (nem, nem nullás számlák azok sem, mert a tesóm nem íratta még át magára a közműveket, de neki kéne, mert az övé lesz a ház) - mert azt is én fizetem. Anyukám teljes nyugdíja (meg még egy fél nyugdíjnyi minimum) elmegy a gondozására, kell kaja, gyógyszer, pelenka, benzin a szállítmányozáshoz és a látogatásokhoz, egyéb csip-csup dolgok - és kábé ott tartok, hogy alig marad a fizetésemből bármi másra. Nem látom, hogy hogyan fogjuk tudni ezt még hosszan finanszírozni, én nagyjából a belerokkanásban vagyok.

Igen, tudom, az intézet. Nem tudom, olcsóbb lenne-e - mondjuk kevesebb konkrét gonddal járna (talán), mert nem kéne kéthetente húszféle frissen főzött, egy-egy étkezésnyire kiadagolt, feliratozott étellel felszerelkezve odamennem (minimum húsz kiló/csomag/alkalom) - de szerdán a kórházban ülve a telefonomról fényképeket mutogattam anyukámnak, és miokr gyakori szelfijeim egyikére kattintottam a tájképek közt, felragyogott a szeme, rám nézett, és azt mondta: te! - amiből világosan látom, hogy felismer engem és ha nem is tudja elmondani, ki vagyok, tudja. Boldog, ha lát. Kevés biztonság van az életében, mert az emlékei, a cselekvőképessége, a testének az uralása már rég a múlté. Akkor most dobjam be valahová, hogy idegen demens betegekkel legyen összezárva? Hogy megszűnjön a nyugalma? Mert szeret egyedül lenni, igényli. Zárjam egy kutyakennelhez hasonlatos zsúfolt ketrecbe, ahol nem tudná, hol van és kik veszik körül? Nem nagyon visz rá a lélek. De belerokkanni sem szeretnék teljesen abba, hogy őt éleben tartom. (nem kérek tanácsokat, csak leírtam)

Mindeközben anyukám testvérei (a háromból kettő) és a többi úgynevezett rokonunk (tisztelet a csekélyke és ritka kivételnek) arra sem veszi a fáradságot, hogy időnként tőlem megkérdezze, hogy hogy van anyukám (ne adj isten azt is, hogy hogy vagyok én) - én azt érzem, hogy a családunknak nevezett képződmény egy kurva nagy hazug lufi volt, mostanra kipukkadt és én gyökértelenül, minden ernyő és védőháló nélkül lebegek a nagy semmiben (nem, mert A. és a gyerekek velem vannak) A kollégáim, a fodrászom, a gyógytornász (akit le fogok mondani, mert nincs pénzem eljárni hozzá) gyakrabban és kedvesebben érdeklődnek a hogylétem felől, mint a rokonság. Örülök, hogy ezt anyukám nem tudja, mert ő folyton megmentett mindenkit, mindig szeretetteljesen segített mindenkinek (sajnos sokszor ahelyett is, hogy velünk foglalkozott volna - de ezt már biztosan megbánta)

Végtelenül magamra hagyottnak és törékenynek érzem magam - talán ezért sem tudok testileg törékenyebbé válni. Nem a saját életemet élem - pedig nagyon sok szép és jó momentum is van az életemben. De nincs erőm hosszabban örülni nekik, minden örömöm múlékony, csak a pillanatban létezik, és minden porcikámat átszövi a szorongás, az irigység, a harag (igen, persze, ezek nagyon méltatlan dolgok - sajnálom is, hogy épp nekem jutnak)