a föld illata

ma nem sírtam, inkább elültettem egy csomó napszem virágot a kertben apám emlékére. fura volt kigondolni, leírni is az. mindenesetre a virág szép lesz, ha megmarad. úgyhogy sírás helyett megöntöztem lágy esővízzel. a kinti vödörben találtam. apámat egyébként eléggé hidegen hagyták a virágok, kábé annyira, mint amennyire anyukám rajong értük. szobanövényei persze vannak. voltak. vannak. azokat szerette. ahogy ástam, az orromat eltöltötte a föld illata. az jutott eszembe, hogy talán a sírásók is ezt a finom földszagot érzik, mikor ásni kezdenek. hogy talán nem is mindig olyan borzasztó dolog sírásónak lenni. rengeteg giliszta volt a földben, őket gondosan visszatemettem. billegtetem a világot az agyamban. volt, van, nincs, lesz, él, hal, elmúlik - ezek billegnek, hintáznak bennem. nápolyit majszolok, apámnak vettem, de neki már nem kell. a nápolyit nagyon szerette. azt gondolom, majd csinálunk emléknapokat, amikor olyasmit főzünk, amit nála ettünk vagy amit szeretett. és emlékutakat is teszünk a tengerhez. csak ülünk majd, a hullámok nyalogatják a lábunkat és úgy érezzük magunkat, mint ahogy ő szerette érezni magát. még sírhatok ma is egy sort.