Még mindig képes vagyok derült égből villámcsapásként érzékelni a vírus okozta járvány létét. Mintha nem lenne itt lassan harmadik éve. Mintha még mindig létezne a normalitás, mintha még mindig kikerekedett szemmel nézhetnék arra, aki azt mondja, járvány van. Aztán ezen még jobban megdöbbenek. Hogy felejthettem el egyáltalán? De elfelejtem, naponta többször is. Hordom a maszkot, de nem érzékelem, csak amikor kortyolnék egyet. Nem kortyolok. És még mindig emlékeztetnem kell magam mindennap arra, hogy vigyem a maszkot. Van nálam mindig több is - de a múltkor mégis vissza kellett fordulnom érte, mert mégsem volt nálam egy sem. Egy megbeszélésen ülök, ahol a járvány hatásairól beszélünk és terveket készítünk a járvány hatásainak kezelésére, de közben nincs bennem, hogy járvány van. Már terészetes a maszk, már nem ütközöm meg rajta - de még mindig meglepődöm, hogy nem tudok egy korty vizet sem meginni társaságban Ugyanakkor nem tudom azt sem elképzelni, hogy lesz még valaha normális régi élet vírus nélkül, maszk nélkül, találkozásokkal, egymás kajájába belekóstolásokkal, vendégségekkel, félelem nélkül, mert az csak valami távolról lebegő álom. Sokszor vagyok nagyon feszült. Nem tudom, hogy akkorra tartogatom-e a nagy összeomlást, amikor vége lesz? Vagy megy majd akkor is tovább minden, egy kisebb zökkenéssel? Mintha mi sem történt volna?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése