Nem szoktam írni az egyetemről - sőt, most sem fogok - mert igyekszem kerülni minden olyan konkrét megnyilatkozást, ami összegabalyítaná a magánéletemet a szakmaival (és igen, ezért nehéz is írni, mert nagyon sok minden történik, de velem mostanában inkább szakmai dolgok, a családom pedig, ahogy felnőttek és/vagy megöregedtek, már nem annyira a cuki/vicces kategóriában mozognak, mint inkább a felnőttség/ öregség/ betegség/ pályaválasztás/ szamai vonalakon) - szóval, nem könnyű, na. De vissza az egyetemhez (amiről ugye nem fogok írni)! Csak annyit, hogy sokan döbbennek meg folyton, hogy minek járok már annyit egyetemre, nyugdíjba megyek, mielőtt felhasználnám az ott szerzett tudást - de nem. Az ott szerezhető tudás szórakoztat (bár a vizsgaidőszakok fárasztóak), de legfőképp a velem együtt odajárókkal való kapcsolódásokat élvezem. Nem merültünk baráti mélységekbe, de jó beszélgetőtársi magasságokig eljutottunk. Szeretem a társaságukat, élvezem a véleménycseréket - nagyon jól válogatott társaság jött össze. És bár sokallom időnként, hogy minden hónapban egy-két hétvégét ott kell tölteni (vagyis nem pihenek), mégis alig várom ezeket a hétvégéket, mert színesek, izgalmasak, elgondolkodtatóak, tanulságosak. Azt hiszem, ez az, amit sosem fognak megérteni azok, akik nem jártak egyetemre, hogy nem csak, sőt, talán nem is elsősorban a tudásért járunk oda - mert ugyan nagy munkával, de bármi elolvasható a netről, könyvekből, folyóiratokból. Leszámítva a lényeget. A szakmaiságon alapuló, de a személyes élethelyzeteket és tapasztalatokat is beforgató vitákban, a sokféle nézőpontban csiszolódást, finomulást, alakulást. Nincs jobb módszer arra, hogy valakiben változást tudjunk előidézni, mint hogy folyamatosan hitelesen jelen vagyunk egymás életében és kölcsönösen formálódunk. Mondom ezt a következő választásokig is, mint megfontolandót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése