a tizenkilencedik században lehettünk? egy uradalomban vagy kastélyban éltem. nem cseléd voltam, talán inkább valami szegény rokon. én főztem, én mosogattam, de ott ültem az asztalnál, ha vendégek jöttek. és aznap épp jöttek. a szomszéd kastélyból vagy uradalomból. egy különc öregúr, meg az... inasa? nem, nem inas volt, inkább olyan mindenes tanító, társalkodó, talán fizetett alkalmazott, talán a szolgálataiért lakhatást, ételt-italt, kapott, látogathatta az öregúr könyvtárát, de ő is intézett mindent az öregúr körül. nem volt már fiatal és ebből tudom, hogy én sem voltam már fiatal, mert nagyjából egyidősek voltunk. de hogy mennyi volt a nem fiatal akkoriban? talán már harminc is elmúltam? azt biztosan tudtam és éreztem, hogy az örökkévalóság óta szerelmes vagyok belé. magas volt, izmos és szikár, hosszú hajú, már ősz szálakkal, okos arcú, kicsit gúnyosan nevető szemű. és borostyánsárga volt a szeme. ettünk együtt, a mi házunk népe és ők. a vendég öregúr megeresztett az asztalnál néhány arról való célzást, hogy ismeri jól az érzelmeimet. nagyon pirultam, de úgy tűnik, a borostyánszeműn kívül nem ütötték meg senki fülét a megjegyzések. az öregúr atyai jó barátomként viselkedett, tudtam, hogy kedvel, aztán négyszemközt egy félreeső helyen és pillanatban azt mondta, szeressem a fiút bátran, mert ő viszontszeret. csak túl büszke. vagy az apja kötelezte rá, hogy mást vegyen el. és talán el is vett. vagy legalábbis készült rá. de ahogy nézett az asztalnál, igen, tudtam én is, hogy szeret. az ebéd után mosogattam egy dézsában, arrafelé, abban a szárnyban, ahol az öregúrék megszálltak. vörös volt a kezem, és remegett is, mert tudtam, hogy mindjárt arra jön ő, és éreztem, hogy akkor lesz valami. hogy majd hozzám szól. jött az öregúr, aztán nagy sietve ő is, akit vártam. azt mondta az öregúrnak, most megy temetni az öregúr apját. fehér ingben volt és fekete kabátban, annak a szárnyai úgy csapkodtak mögötte, ahogy sietve, hosszúakat lépett. nem fordultam felé, csak néha-néha pillantottam rá, ennél több nem illett volna. de volt egy másodperc, amikor épp rápillantottam és ő is engem nézett. azt mondta, siet majd vissza. nem nekem mondta, de nekem szólt, tudtam. aztán elment. én pedig attól a pillanattól nagyon vártam. úgy éreztem, ilyen boldog még sosem voltam.
aztán megszólalt azon a kurva telefonomon az ébresztőóra. kétségbeesetten próbáltam visszaaludni, legalább öt percre még mert látni akartam még egyszer, szólni, hogy nem szöktem el, itt vagyok. tudtam, hogy időtlen idők óta őrá várok és most legalább százévnyi esélyem veszett el az ébredéssel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése