Felnőni egy feladathoz

Ma faggyúval gombóccá gyúrt olajos magvakat akasztottam a kis cseresznyefára. Egy-egy rászálló énekesmadarat elbírt eddig is - de a gombóc még nehéz lett volna neki, pláne a sokszor tízesével az etetőhöz repülő, rendszeresen hangosan civakodó, kövérkés madárkákkal. Sajnos sokszor óvatlanok, szinte minden héten kapunk belőlük egyet-kettőt jó barátunktól, a macskától. Végül is mi mással hálálhatná meg, hogy kielégítjük minden szeszélyét?

Ugyancsak ma leszedtem a kertből az első szál ibolyát, és V.-nek adtam, hogy mihamarabb meggyógyuljon. V.-t hazaküldték ma az iskolából, mert belázasodott - de nem adták vele a bizonyítványát, mert azt csak az ötödik órában szabad kiosztani (miért?), pedig amiatt akart ma mindenképp bemenni (már reggel sem volt teljesen rendben, de még épp azon a határon, hogy választhatott, bemegy-e vagy itthon marad) - úgyhogy betelefonáltam az iskolába és hosszasan győzködtem őket, hogy nyugodtan rábízhatják V. egyik közelben lakó osztálytársára ezt a rendkívül fontos személyes okiratot, én magam kezeskedem érte, hogy ide fogja adni. Nem volt könnyű feladat - de hát szülőként muszáj kiállni a gyerekünkért, igaz?

V. régen a cinkét cimkének hívta és csak akkor hitte el (nagy nehezen), hogy n-nel mondjuk és írjuk, amikor megtanult olvasni. Ugyanígy voltam én annak idején a múzeum szóval - meggyőződésem volt, hogy a felnőttek hibásan használják, helyesen múzeom. Magamban még sokáig úgy hívtam, csakazértis - mert úgy gondoltam, helyesebb lenne az utcatáblákat is átírni.