A téli nedves, nyúlós, hideg köd odasettenkedik az emberhez, körbefonja nyirkos leheletével és addig simogatja a testet, míg az idegszálakat mind egy szálig a testen kívülre helyezi, csomóba köti, onnantól kezdve pedig a maga kedvére játszódik vele, egy pillanatnyi szünetet sem adva ütögeti, tépi, birizgálja és vigyorgó boldogsággal hallgatja a fájdalmas sikolyokat, a kínnal teli nyöszörgést és a sírást.
Mára a köd elvonult, az idegek visszakerültek a helyükre, úsztam egy órát, sokat sétáltam és majdnem úgy éreztem magam (egészen embernek), mint a dementortámadás előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése