úgyhogy színház után úgy fél tizenkettő magasságában megsütöttem a kis grízpalacsintákat. Szilvalekvárral ettük, azt hiszem, az ilyesmire mondták az ötvenes években, hogy a mindent megélt jó öreg nagymama bármiből kiadós ételeket tud készíteni.
A színházban a Jógyerekek képeskönyvét néztük meg, vidám groteszk darabként árulták, de nagyon bizarr és nekem ijesztően szomorú volt, és bár a közönség nagy része hahotázott, nekem a hideg futkosott a hátamon, mosoly az ajkaimon egyszer sem rebbent - az amúgy színpadkép szöveg, előadásmód, jelmez, díszlet tekintetében briliáns előadáson. Drukkolok, hogy nyerjenek (valami verseny is fut a háttérben), mert komolyan nagyon színvonalas volt - de soha többé nem akarok ilyet látni. Nem tudom, talán túl sok hasonlóval találkozom a mindennapokban. De persze én mimóza vagyok, horrorfilmet egyszer láttam tizenhat éves koromban és még mindig félek tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése