Az én nőnapom*

Van egy mondat, amit sokszor megkapok. Egy sokat hangoztatott tévhit. Olyan magától értetődően hangoztatják, hogy már szinte igaznak is hangzik. Mert olyan hihető! De tényleg hihető? A mondat valahogy úgy szokott hangzani, hogy aki sok mindenhez ért (esetemben: akinek sok diplomája van), az nem ért igazán semmihez. Hosszú időbe telt, míg megtanultam nem szégyellni, hogy több (vagy sok - nézőpont kérdése) diplomám van. Egy időben takargattam őket. Nem mondtam el. Mindig előkapartam a legrelevánsabbat, a többit meg eldugdostam Mert úgy tűnt, nemhogy nem lettem több általuk, de egyenesen kevesebb. Éreztem, hogy nincs így (mert igazából nem vagyok teljesen hülye), de olyan sokan nyomasztottak ezzel, a legkülönfélébb helyekről (tématerületekről és pozíciókból), hogy már-már magam is elhittem, hogy az alapoknál ronthattam el valamit. Hogy alkalmatlan vagyok. Hogy aki nem mélyül el több évtizeden át kizárólag egyvalamiben, az valamit nagyon rosszul csinál, vagyis az rossz abban, amit tanult, hiszen ha jó lenne, nem repkedne tovább (feslett éjszakai) pillangóként virágról virágra, mindig máshová, vagyis egyértelmű, hogy hiába a sok (nyilván feleslegesen felhalmozott papír), nem ért az semmihez. Voltak gyenge próbálkozásaim arra, hogy megértessem, hogy minden újabb tanulmányommal** tágabbra nyitottam valamit, ami az előzőből megtetszett és jobban érdekel annál a kevésnél, mint amit akkor kaptam - és ha a nyitást nem a mélyülés, hanem az interdiszciplinaritás tudta megadni, akkor nem mélyültem, hanem továbbmentem, és hogy ezzel nem értek kevésbé az előzőhöz, de ritkán értették. Már tudom, hogy nem én voltam és vagyok gyenge a magyarázásban, hanem nekik voltak és/vagy vannak korlátaik a megértésben. Ma azt ünneplem, hogy azzá tudtam tanulni, formálni magam, aki vagyok. És azt is tudom, hogy mi mindent akarok még. Büszke vagyok arra, amit elértem, és arra is, hogy vannak további vágyaim, céljaim, terveim, amelyek közül néhányat még biztosan megvalósítok.

* csak megírtam a magamét is

** és korántsem csak a papírral igazolható dolgokról beszélek, rengeteg tudást, képességet szívtam magamba (hogy mást ne mondjak) anyukám ellátása során is. és nem váltam gyengébbé attól, nem tudok kevesebbet (mondjuk a gyereknevelésről) attól, hogy azután megtapasztaltam egy demens és egyre több segítségre szoruló ember ellátását is. Ha egyszer lesznek unokáim, majd visszaforgatom oda is - és most (többek közt) a kliensekhez, a munkatársakhoz. És ha lesz egy kis időm végre, akkor magamba is.