Egy kertben

Nem tudom, van-e kedvenc költőm, de ha igen, akkor talán pont Nádasdy Ádám az. Szomorú vagyok, hogy meghalt. Nem vagyok dedikáltatós fajta, de tavaly decemberben egy előadása után aláírattam magamnak az egyik könyvét, sajnáltam, hogy nem mindet, nem, mintha ez annyit számítana, sokkal inkább az a néhány szó, amit váltottunk közben, vagy még inkább a pillantása, ami úgy volt érdeklődő és szeretetteljes, hogy elfelejtettem, hogy nem ismerjük egymást igazán. Talán egy kicsit mégis.

Nádasdy Ádám: Milyen kertem lesz?

Én nem hiszem, hogy halálom után

majd nézem valahonnan mások életét –

de akkor mit csinálok?

Hol lesz időm elgondolkodni mélyen,

hogy hogyan éltem, s mért volt érdekes

épp ez a néhány év, pár évtized?

Mikor tudok majd szembenézni azzal,

hogy nem nézek már szembe semmivel?

Hogyan fogom élvezni azt a létet,

amikor nem kell naptár, és a hold

kedvéért éjjel lemegyek a kertbe –

egyáltalán, miféle kertem lesz,

és mit növesztek benne? Fügefát,

hogy eltakarjam magam, amikor

majd jön és azt kérdezi: hol vagyok?