Ide nem ül, trottyoskám! - mondta az erősen jól táplált, malacszerű fiatalember, és elterpeszkedett a busz dupla ülésén. A sántító bácsika egy darabig próbálta meggyőzni őt arról, hogy a két ülés egyikére odafér, hiszen "nézze, csupa csont és bőr vagyok!" de aztán a következő megállónál szégyenpírral az arcán leszállt. Nem, nem a disznóképű, a bácsi. Szóltam, hogy szívesen átadom neki a helyem (és sajnos csak ennyit, a disznószerű lénybe nem fojtottam bele a szuszt, pedig...), de az enyémet a bácsi köszönte, nem kérte.
A boltban Mikulásként vadászom az édességeket (rég volt, mikor úgy gondoltam, a nemtörődömségre utaló egyértelmű jel aznap beszerezni a meglepetéseket - és az is rég volt, amikor csak bioorganikus szuperegészséges édességeket kaptak, meg mellé saját fogkrémet és új fogkefét - akkor még nagyon örültek mindennek) - szóval, egy anyuka két kisgyerekkel vásárol, olyan négy-ötévesek. A kisebbik üvölt, mint a fába szorult féreg. Az anyuka csitítja, egyre türelmetlenebbül és egyre dühösebben. A nagyobbik egyszer csak azt mondja: miért nem vágod pofán, hogy elhallgasson? Nem beszélsz így! - üvölt rá az anyja. De hát te szoktad mondani...ellenkezik a gyerek Elhallgass, mert most már tényleg pofán váglak! - szól a nő. Aztán mind elhallgattak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése