Mocskos pocsolyák fröccsennek a nadrágunkra, a kabátunkra, a sálunkra, az arcunkra, a szemüvegünkre. Átázik a télikabátunk. Hideg szél tapasztja a vizes holmijakat a testünkre. A hideg, fázósan reszkető testünkre. Az esernyőnk kifordul, kilyukad, kiszúrja mások szemét. Szemet szemért, így ők a miénket az ő kifordult esernyőikkel. Kifordult és kiszúrt szemekkel bámulunk magunk elé a megállóban. Nem vár meg a villamos, nem vár meg a busz, sem a troli. A vonat pedig sosem vár. Jeges víz csordogál az arcunkon, be a nyakunkba, egyenest a szívünkig. Nyomorult fekete varjak kárognak a fejünk felett, és lelkiismeretfurdalás nélkül szarnak a nyakunkba. Nyomasztóan szürke és nedves a világ.
És mégis! Mégis van minek örülni. Egyszerűen elönt a boldogság, ha arra gondolok, hogy az én két hatalmas lábú gyerekem ma mégis száraz, melegen tartott lábbal trappol ebben a nyavalyás időben, mert kényelmes, maga szárú, vízhatlan bakacsot és csizmát vettünk nekik. Némileg akaratuk ellenére, de mégis.
Akkor most jó nektek:)
VálaszTörlés