Háromnegyed tíz

és kiderült mintegy tíz perce, hogy még sincs kész a házidolgozat történelemből, pedig holnapra kell. A fenébe, hát most mi legyen? Hát, szerintem írd meg - veszem elő a jó modorom (ahelyett, hogy nekiállnék kiabálni - mert akkor megsértődik és nem írja meg és egyest kap - azt meg kap akkor is, ha nem kiabálok és úgy nem írja meg - vagyis kiabálni tök felesleges) Írjam meg? - kérdezi Á. csodálkozva. Most? De hát már rég aludnom kéne! Megjegyzem, már akkor is rég aludnia kellett volna, amikor kiderült, hogy nincs kész - annak ellenére, hogy a nap folyamán már többször kértem, hogy írja meg végre. Könyveket is adtam hozzá. Persze, feleslegesen, mert a neten minden fent van. És el is kezdte nézegetni -  csak hát mindig inkább tabletezni kellett, mert támadták.

És volt ugyan idő, amikor volt egy olyan elvem, hogy a leckeíráshoz nekem semmi közöm, az az ő dolguk - csak amikor nekem ez az elvem volt, akkor még nem volt tablet és akkor még többnyire megírták az iskolában a leckéjüket, sőt, akkor még erősen zavarta őket, ha egyáltalán felmerült a lehetősége valami rossz jegynek, így ha vinnyogva is, de maguktól, önként, valami (azóta hová lett?) belső erőtől vezérelve megcsinálták a dolgaikat. Szóval háromnegyed tíz, Á. házidolgozatot ír - én meg eljöttem a közeléből, mert nem akarok a fején összetörni egy vázát (mert sajnálom a vázáimat) - de ha nézem, mit csinál írás címén (teát főz, macskát simogat, vacsorázik (harmadszor)), akkor mégis elborul az agyam lassan. Irigylem A.-t, hogy Londonban vár a buszra. Irigylem a macskát, hogy őt simogatják.