Á.-nak holnap focimeccse lesz vidéken. Nyolcra kell odamenni. Vagy hétre. Legalábbis körülbelül. De az biztos, hogy korán. Hogy hová? Hát, azt nem tudjuk. A várost már sikerült kiszednünk belőle, de a többit nem tudja. Mert ugyan két hete kérem, hogy nézzen utána a pontos helyszínnek és időpontnak, de mindig elfelejtette. Mikor ma este hazaért edzésről, elég dühös lettem rá, hogy még a neki fontos dolgokat sem tartja számon, úgyhogy azt kiabáltam, hogy rettenetesen ki vagyok akadva rá a nemtörődömsége miatt. A válasz? Nem lenne semmiféle gond, ha nem akarnátok ti is jönni.
Két oka van. Egyrészt (igen, ciki, de) betegesen rettegek attól, hogy idegenekkel autózzon. Másrészt - és ez sem elhanyagolható szegmense a dolognak - érdekel. Kíváncsi vagyok a játékára, szeretném tudni, mit szeret ennyire csinálni, szeretném látni játék közben. Szeretném látni legalább néha, hogy nem pofákat vág ránk, hanem épp élvezettel és örömmel csinál valamit. És még azt is gondoltam, jó fejek vagyunk, hogy mennénk. Ó, én szerencsétlen sültbolond!
Á. nagyon szerencsés, csak kamasz...- és igen, én is féltem attól amikor vidékre jártak focizni és nem busszal+ sofőrrel mentek, hanem valakinek az autójában. Most egy darabig csak pingpongozni fog, azt is itt helyben a műv. házban csinálja. Tényleg minden rosszban van valami jó.
VálaszTörlés