Köszi, kalapos!

Sokszor látjuk, milyen bunkók mások. Ritkán látjuk, ha mi azok vagyunk. Vagyis sokszor látom, milyen bunkók mások. Ritkán látom, ha én vagyok az. Lehetne rá az is a magyarázat, hogy ritkán vagyok az (igen), de az is, hogy öhm... szálkákat látok meg mások szemében, míg a magaméban a gerendát sem (igen) - na de tényleg, gerendával a szemében nem várható el senkitől, hogy ugyanolyan jól lásson, mint anélkül - nemdebár?

Minap eléggé késésben voltam, ezért a vonatállomásig tartó hat-nyolc perces gyalogutat autóval akartam megtenni maximum kettő perc alatt. Mert lélekszakadva ugyan elértem volna gyalog is a vonatot, de mostanában annyi lélekszakadásom volt már, hogy nem akartam már többet. Beültem tehát az autóba, gáz (kuplung és fék is a megfelelő helyeken), éles szemmel kinéztem, hogy van egy hely az állomáshoz vezető utca vonathoz közeli  alsó traktusában, index, fék, kanyar - már zártam is az ajtót, amikor kijött egy munkás a kapuhoz és azt mondta (sic): Ne állj ide, a kurvaanyád'! - Közterület - vetettem oda igencsak foghegyről - de tudtam, hogy ingoványos talaj ez, mert noha tényleg az, mégis, nálunk kertvárosban igazából nem szokás mások háza elé parkolni - de persze aki a bolt vagy a vonat vagy az óvoda vagy az iskola (a sor tetszőlegesen folytatható) mellett lakik, annak a háza elé bizony szokás odaparkolni - de ha én laknék mindezek (vagy akár csak ezek egyike) mellett, én is nagyon utálnék mindenkit, aki odaparkol. Szóval, a teanyád, gondoltam, otthagytam a bezárt kocsit és elindultam a vonathoz.  Bazmeg, nem látod, hogy várjuk a homokot? - kérdezte a fiatalember. Egyrészt nem láttam (mert vajon miről ismerhető fel, hogy valaki homokot vár?) - másrészt viszont mikor hátrapillantottam, tényleg azt láttam, hogy a kocsimhoz közeli kapu (nem elé, mellé parkoltam!) tárva-nyitva áll, a kertben pedig egy betonkeverő (vagy egy iszonyú nagy ferde bogrács) áll, a kiabálón kívül még egy játszóruhás fiatalemberrel. Szóval, noha eddig valóban nem tűnt fel, ekkor meg és be kellett látnom, hogy itt tényleg építkezni akarnak. De addigra már vagy két értékes perc eltelt, én már méterekre voltam az autómtól, dühös voltam az üvöltöző pasira, a vonat pedig (vélhetőleg) feltartóztathatatlanul közeledett.

Szóval, egyrészt igen, odébb kellett volna állnom ön/jószántamból - másrészt viszont el kellett érnem a vonatot. És én (a vonat elérése mellett elsősorban a bunkó fiatalember megleckéztetésére koncentrálva) a vonatot választottam. Ekkor jelent meg a színen (vagyis vettem észre) azt a fekete kabátos, fekete kalapos szikár, szürke szakállas férfit, aki a járdán haladtában volt hallgatója párbeszédünknek. És ahelyett, hogy érdektelenül továbbment volna, vagy bármelyik oldalon állást foglalva beszólt volna, inkább kedvesen azt mondta nekem: Itt van még egy hely (előrébb, mint ahol álltam) - majd elővette a telefonját és azt is mondta: és van még négy perce a vonatig... (tétováztam)... és higgye el, ha ott marad, a teherautóval akkor is csúnyán meg fogják húzni a kocsiját, ha épp elférnének. Nem kellett hozzá sem túl sok idő, sem túl sok ész, hogy belássam - ebben neki tökéletesen igaza van.

Visszamentem, kinyitottam, beszálltam, előbbre álltam, bezártam, futottam az állomásra - aztán még vagy tíz másodpercet vártam is a vonatra. Ez a tíz másodperc pedig épp elég volt arra, hogy megköszönjem a kalapos úr segítségét - és hogy rádöbbenjek, nem kevésbé voltam tapló én sem, mint a csúfbeszédű fiú. És noha úgy tűnik, hogy ez a bejegyzés a kertvárosi parkolási etikettről szól (nem), vagy rólam szól (igen) - leginkább az okos szikár szakállasról akartam írni, aki közbeavatkozás, felesleges okoskodás és anyázás nélkül, pusztán a gyors helyzetfelismeréssel és némi áldozatvállalással (megállt, elővette a telefonját, megnézte és megmondta nekem a pontos időt) és a helyes érveléssel rendezett egy konfliktusos helyzetet úgy, hogy mind a bunkó munkásgyerek, mind pedig a sértett és bosszúszomjas nő sérülés jött ki végül a dologból.