decnyolc

Tegnap vagy tegnapelőtt megbeszéltük a barátnőmmel, hogy vásárolni megyünk. A nagykörúti karácsonyi vásárhoz akartunk kimenni, mint általában karácsony előtt, hogy vegyünk valami ajándékot a szüleinknek. Nem volt túl sok pénzünk, de a vásárokban mindig volt valami, amit a saját munkánk mellé még oda lehetett tenni. A saját munkánk általában valamilyen kiégetett, nyers téglavörös kerámiatárgy volt, csengő, gyertyatartó, nyakláncra fűzhető medál, szobrocska. Valami, amit a kerámiaszakkörön csináltunk szeptember óta. Esetleg rajz, esetleg kézimunka. A vásáron pedig volt hozzá gyertya, bőrszalag, üvegdísz, angyalka, valami, amitől úgy éreztük, mi is tudunk igazi ajándékot adni, amit vettünk.

Talán a mi házunk előtt akartunk találkozni, talán az ő házuk előtt. Lehet, hogy késésben voltam, de az a valószínűbb, hogy egyszerűen csak vidáman ugráltam lefelé a lépcsőn. Napokkal korábban kaptam egy bőrcsizmát a nagynénémtől, igazi nagylányost, abban vettem hármasával - négyesével lefelé a lapos, régi, kopott lépcsőfokokat. Aztán egyszer csak ott ültem a lépcső alján sajgó és rohamosan dagadó bokával. Négykézláb másztam haza az emeletre. Féllábon álltam, míg nyitottam az ajtót. Lerogytam a gyerekszobában az ajtó mellett álló kis telefontartó komódra, és megpróbáltam lehúzni a csizmát. Nem lehetett. Anyukám vágta le ollóval, szerencsére aznap nem volt ügyeletes, korán hazaért. És a hátára vett, és elcipelt a sebészetre, valahová a Baross utca környékére. Aztán haza, immár gipszelt lábbal, én meg a kezemben lógattam a cipzár végénél továbbfelhasított nagylányos bőrcsizmát, és fázott a lábam a gipszben, mert befújt a lábujjaimnál a szél, a gipsz pedig hideg volt és kemény, mint a kő.

Aztán nem mehettem iskolába, otthon feküdtem, olvastam, néztem a Mikulás által hozott elérhetetlen kincseket az ablakban, vártam, hogy valaki hazajöjjön, nyissa ki az ablakot és hozza az ágyhoz, amit kérek. Kint sötét volt, decemberi délután, a vasoszlopos függőfolyosón (ha nem is korinthoszi, de hasonlóan díszített oszlopok), ahová a gyerekszoba ablakai nyíltak, árnyak mozogtak, léptek kopogtak, zúgott a lift, csapódott a liftajtó, odabent nálam pedig enyhítendő a fájós és béna magányt, szólt a rádió. Az emeletes ágy alsó ágyán feküdtem, mert nem tudtam feljutni saját helyemre, narancssárga volt a matrac huzata, barnás mintákkal, szerettem nézegetni, a szőnyeg pedig zöld és szürke mintás. Az ágy matraca a Tiszánál van, idén nyáron aludtunk is rajta.  A hírekben pedig azt mondták, hogy egy őrült lelőtte John Lennont, aki meg is halt. Nem nagyon tudtam, ki John Lennon, mert noha tudtam, hogy a Beatles valami együttes volt, akkoriban nem foglalkoztatott még különösebben a zene. De a döbbenetre, hogy nem is hiszem, hogy jól hallottam, arra jól emlékszem. Én egészen addig azt hittem, hogy igazi embereket nem lehet lelőni. Olyan csak a háborúban volt, az meg rég volt, tán teljesen igaz sem volt. Hogy a mai modern korban, véltem én, nem halnak meg lövéstől emberek. 1980 decembere volt, talán kilencedike, mert most olvastam, hogy a lövések nyolcadikán késő este történtek.

Arról, hogy úgy tűnik, van valami visszatérő motívum abban, ahogy december elején összetöröm magam, a következő posztban lesz szó. Vagy az azutániban. Ne izguljatok, nem azért, mert készülök ilyesmire. De visszacsinálni sem tudom, ha már megtörtént.

Hiányos bugyikollelciómról

Ezt az írást természetesen nem a nagyközönségnek szánom, hiszen nyilván senki sem kíváncsi a bugyijaim színére. Így tehát csak magamban, mondjuk félhangosan elmélkedem arról, hogy van-e, és ha van, vajon miféle mögöttes oka lehet annak, hogy (mint az a nagy karácsonyi komódújrapapírozási művelet és az ezt követő rendrakás során letagadhatatlanul szembeötlővé vált) a szerintem hétköznapinak mondható (hétköznapinak mondható?) fekete és fehér bugyajaim mellett számottevő mennyiségű, a vörös és a bordó valamely árnyalatával jellemezhető bugyit tudtam a frissen papírozott fiókban csoportba rendezni, ugyanakkor nincs egyetlen egy kék vagy zöld bugyim sem? Nem kapható olyan? Vagy én tartom távol magam az ilyenektől? De miért? Amikor például épp ma beszéltem A.-nak egy gyönyörű zöld bőr válltáskáról, amit szívesen látnék viszont a karácsonyfa alatt. De ha ott lesz, mit vegyek fel hozzá?

Néhány jótanács a helyes életvitelhez

1. Hagyd cukorrépa
hangzik bizarr, de cékla lehet egy titkos fegyver a magas vérnyomás. A feltétel egyik fontos oka a szívbetegségek és a stroke, de sokan nincsenek tisztában van rá, mert nincsenek tünetei. Most, kutatók Barts és a London School of Medicine mondjuk ivás 500 ml cékla lé drámaian csökkentheti a vérnyomást után csak egy óra. Tehát kiissza a rózsaszín cucc.

2. Gondolj a dobozon kívül
Us lusta britek fogja tölteni 17 éves az életünk a kanapén, hét éve, hogy a szentelt a TV nézéshez. Legközelebb hallod magad mondani: "Én nem kapott időt menni az edzőterembe", vagy úgy dönt, készételek, mert akkor túl elfoglalt ahhoz, hogy friss ételt főzni, gondolj kikapcsolásával a dobozt, és csinál valami egészségeset helyette.

3. nem veszik a kekszet
Ez lehet egy jó ötlet, hogy elkerül a keksz ón, mielőtt bevásárol. A csapat, a University of szingapúri nemrég felfedezték, hogy az illata csokis süti lehet, hogy a nők fröcsköl a felesleges ruhát, amikor megütötték a boltokban. Az illata aktiválja a részét az agyad, hogy akar azonnali kielégülést, bár ez nem mentség a maxing ki a hitelkártyát. Szeretne egészségesebben élni?

4. Ölelni jó egészséget
adunk az Ön partnere egy ölelés nem csak felmelegíti a szívet, hogy tudja védeni azt is. Egy tanulmány szerint a University of North Carolina 2005-ben megállapította, hogy átölelve a másik felét 20 másodpercig is csökkentheti a vérnyomást és csökkenti a stressz szintjét kortizol. A magas kortizol összefüggésbe hozták a szívbetegségek és egyéb feltételek, mint például a cukorbetegség.

5. Ömlött a só a sebre
eszünk körül 9.5g só egy nap, de a kormány azt akarja, hogy csökkentsék ezt legfeljebb 6G, mivel nagy mennyiségű sót is fokozza a vérnyomás, emeli a kardiovaszkuláris feltételek. Sok élelmiszerek címkéin csak felsorolni só nátrium azonban, de meg tudod csinálni egy egyszerű összege, hogy dolgozzanak ki valódi sótartalma, csak szorozza 2.5. Tehát a nátrium 0.8g válik 2g só.

6. Tükörtojással
Get kint a napsütésben a természetes lendületet. A nap sugarai a bőrön segít a szervezet D-vitamint termel, melyekről kimutatták, hogy harcolni a szívbetegségek, a depresszió, csontritkulás, sőt bizonyos típusú rákban. Ott nem sok a napsütés körbe ebben az évszakban, tehát hogy a legtöbb, amikor úgy tűnik!

7. Az egyik a bűvös szám
az egyik legnagyobb tanulmányok étrend és a rák - az Európa-szerte EPIC vizsgálat - úgy találta, hogy eszik, mint egy újabb adag gyümölcsöt és zöldséget naponta lehetne csökkenteni a korai halál kockázata a bármilyen okból 20 százalékkal.

8. Holding Back The Years
14 év Add, hogy az életed az alábbi négy nagyon egyszerű elveket, nem dohányzik, a rendszeres testmozgás, inni és enni okosan öt adag zöldség-gyümölcs naponta. Ezeket a kis lépéseket is nagy hatással a várható élettartam, mondjuk a Cambridge-i Egyetem tudósai. Ha csak egy dolgot kezelni, leszokni a dohányzásról, mint a tanulmány megállapította, ez volt a legnagyobb hatással az egészségre.

9. Egy lépés a helyes irányba
Korábban a szakértők gondolták figyelembe 10.000 lépést egy nap elég volt ahhoz, hogy ellenőrizzék a testsúly, hanem az egész világra kiterjedő tanulmány megállapította, hogy a nők csak legfeljebb a 40. életév és a férfiak 50 12000 lépéseket kell egy nap segíteni, hogy a váltás közepén ugrál. Fektessen be egy lépésszámlálót, hogy győződjön meg róla, üti el a célt.

10. A nevetés a legjobb orvosság
Légy egy pohár félig tele ember! A tanulmányok azt találták, hogy ezek a pozitív hozzáállás kevesebbet szenvednek körülmények között, például a szívbetegség. Valamivel nevetni minden nap, hogy a jó érzést keltő hormonok egy lökést.

Remélem, az utolsó pontnak való megfeleléshez adtam egy kis lökést azzal, hogy változtatás nélkül közreadtam a neten talált fenti szöveget. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, magam is elkezdtem gyakorolni a dobozon kívül gondolás művészetét, rózsaszín cuccokkal ütöm a célt, minimum 20 másodpercig öleltetem magam az arra jelentkezőkkel, és sót számolatlanul nem öntök a sebbe.

A nap, amikor nem merül fel a kérdés

Igen, van az évnek egy olyan napja, amikor nem merül fel a kérdés, hogy van-e Mikulás, amikor nincs kétely, amikor nincs más, mint az öröm, hogy hozott valamit. December 6-án reggel fél hatkor, amikor igyekeztem még egy kis időt kunyerálni az ébresztőórától, kiderült, hogy két gyerek is toporog az ágy körül mezítláb, tágra nyílt és sötétben is csillogó szemmel, hogy már fél ötkor! (oh, my God) felkeltek, hogy megnézzék, jött-e a Mikulás, és még mielőtt a fejemhez kaptam volna, hogy atya ég, én most ébredtem csak fel és nem tettem ki semmit, szóval, még azelőtt ujjongtak, hogy igen, már jött a Mikulás, és hozott (itt hosszú és kapkodó, egymás szavába vágó felsorolás következett, ami ugyan egyik fülemen be, a másikon ki, mert közben azon gondolkodtam, hogy hát hogy a fenébe is történt, aztán rájöttem, hogy este kilenc után egy kicsivel az összes, már becsomagolt és szortírozott cuccot odanyomtam A. kezébe, hogy mostantól menedzselje ő a dolgot, mert én nem bírom kivárni, míg a gyerekek mélyen elalszanak, mert összeesek. És ő megtette, kiosztotta, kirakta nagy titokban, míg én aludtam) Van Mikulás!

Adventi szomorú -1. gyertya (fekete)

A vonaton négyes ülés. Az ülésen ül nénike, mellette a lánya, a lányával szemben az unoka. Nem kisfiú már, húsz körül lehet, épp az ilyet neveznék tagbaszakadnak azok, akik még használnak ilyen szavakat. A nénike öreg, a lánya középkorú ugyan, de ő is öregecske. A vonat halad, a nénikék a karácsonyról beszélgetnek, hogy az milyen szép. Bizony, bensőséges, meg fényes is, meg fontos a család. A kisjézus körül forog akkor minden, mert ott az igazi szeretet. Csak drága minden, a sok ajándék sokba van. Kabát is kell, pulóver is a tagbaszakadt legénynek. Megáll a vonat a kiserdő mellett, itt mindig megáll. A kiserdőben úgynevezett hajléktalanok élnek tákolt hajlékokban. Van takaros, tiszta, hull a hó a kiteregetett holmikra. És van szemetes porta is. Kinéz a nénike és kinéz a lánya. Csóválják a fejüket. Hogy ki engedte meg ezeknek a mocskoknak, hogy az erdőt piszkítsák. Biztos, hogy isznak is, meg ugye bűnözők. Felháborító, el kell takarítani őket. Ezt lássa a rendes ember a vonatból karácsony előtt? A karácsony felemelő ünnep, szép és fényes, családias, bensőséges. Nem kell hozzá ez a mocsok.

Lógok a neten

Lógok a neten.

Azt, hogy az szemizmaim még fejletlenek s szellemem is szűkecske, azt én nagyon jól tudom.  Rögvest megtudhatjátok, hogy mi lakik bennem. Bár én is  csak homályosan sejtem, borzongva gondolok rá, olyankor, mikor könnyedén simulok rá a képernyőre, és ujjaim mintegy gumicipősen szökdelnek a billentyűzeten. Igaz: a wlach nevű nick ötvenoldalas bejegyzéseket írogat, és a Bányai Miklós álnéven író arc megcsinálja a nagyhalált: hírportált olvas, blogol és facebookozik egyszerre. De őbennük, ugye, nyers erők dolgoznak csak, formátlan ösztönök - énbennem pedig az Akarat lakozik. A Bányai álnevű képtelen megérteni a "lájkol" ige ragozását, és a wlach nicknevűnek én forwardoltam el az algebrai dolgozatot. Én másféle ember vagyok. Én értem a tudományokat, és egyelőre nem tudom hibátlanul megcsinálni a blogolást korlátok nélkül - de mi lesz, ha egyszer mégis megtanulom? Csodálatos lény jelenik meg ez esetben a világhálón; tüneményes ember, akihez képest tótaw hősei közönséges tucatemberek. Képzeljék el, hogy egy napon ilyen újságcikk jelenik meg a netes portálokon: "Érthetetlen és nagyszerű előadás kápráztatta el tegnap a Világháló (www.) dísztermében összegyűlt virtuális közönséget. Egy fiatalember, akiről eddig senki se tudott (itt az én nickem következik) jelent meg a képernyőn s »Az élet értelme másodfokú egyenletekben« című blogbeírásban tökéletes sms-nyelven, megoldotta a világnak rejtélyét, amin eddig hiába fáradoztak a legnagyobb elmék - s mindezt oly nagyszerű előadóművészettel, hogy a videokonferencián jelenvolt világhírű celebek sírva tolongtak billentyűzeteik felé, hogy egy-két sort cseteljenek az alig tizenhat éves zsenivel. De az ifjú szerényen és nyugodtan mosolygott csupán, s egy váratlan mozdulattal a fészbúkra ugorva nyomott egy lájkot a megdöbbent közönség felé, elkapta a keze alatt görgő egeret, és ujjaival azon szédítő halálforgásokat végezve, átugrott egy virtuálisan kilencméternyire elhelyezett kályhára, de úgy, hogy keze egérgörgető állásban maradt azért, s előbbi előadását ebben a helyzetben folytatta, nyugodt és behízelgő modorban twittelve, végleg megoldva a nagyszerű problémát..."

Lógok a neten.

Ti ezen csodálkoztok, mert nem tudjátok elképzelni, hogy lehet ember, aki mindenben egyformán tökéletes. Ti öregek és konzervatívok vagytok, és azt hiszitek, hogy a világ ezentúl is csak olyan lesz, mint eddig.

gyümölcsök

- savanyú ez a tea!
- pedig tettem bele cukrot
- nem kérem
- akkor mit kérsz?
- a tegnapi narancslémet
- már nincs meg
- hol van?
- azt használtam citrom helyett a teádba

Térképet rajzolunk

Csináltatok már házi feladatot a gyerekeitek helyett? Mi nem szoktunk, sőt, eredetileg szerepelt azon a nevetségesen szigorú elvlistán, amit még azelőtt alkottam nagy hozzáértést mímelve, mielőtt gyerekeim lettek volna. Nem állítom, hogy a lista teljesen lenullázódott volna mostanra, talán még megvan egy 's más belőle mutatóban, de egyre alakulnak és fogynak is a tételek.

Ilyen elv volt hosszú ideig az is, hogy nem csinálok házi feladatot helyettük. És tényleg, nem is csináltam. Mondjuk, eddig igény sem, szükség sem volt rá. Többnyire megkérdeztem őket, készen van-e minden, tudnak-e mindent, ők erre többnyire azt mondták, hogy tudnak mindent (és az iskolából kazalszám hazahordott jegyek ezt  maximálisan igazolták), és ha erélyesebben rájuk szóltam, akkor csakhamar az elfelejtett írásbelik is elkészültek, általában öt percen belül. Ja, hogy azokat el lehetett készíteni öt percen belül. El lehetett. Boldog alsós idők!

Hétfőn is biztosan megkérdeztem Á.-t annak rendje és módja szerint, hogy mi volt az iskolában. Semmi. Na, és mégis? Hát, gólok, gólpasszok. És még? valami órán? Á, semmi. Van lecke, persze, majd megírom. Jól van, ne hagyd az utolsó percekre. Jó, nem hagyom. Se a tanulást, se az írást. Jó, jó, tudom. Vacsorára mi van? Valahogy így zajlott biztosan, aztán eltelt a hét, meg a vége is.

Tegnap délután rákezdtem unott mantrámra: készen van-e minden? Be van-e pakolva? Jaj, az angol! -nyivákolta Á. Abból még rengeteg írni való van! Még legalább öt (igen ötöt mondott) mondatot kell megírnom! Ismerve az órarendet és Á. tantárgyi preferenciáit is, nem hagytam abba a kérdezést: és mi van természetismeretből? Sejtettem, hogy jajgatás lesz a válasz, de arra, ami következett, nem számítottam. Sírás, hiszti, fetrengés. Mert térképet kell rajzolni. És dolgozatot írnak. És nem tanult rá semmit, mert utálja. És térképet sem rajzolt a megadott paraméterek szerint, márpedig a paraméterek egy nyomtatott A4-es oldalon sorakoztak szinte végtelen sorokban. Számolós, iránykitalálós, tervezős, rajzolós, színezős. A színezgetéssel Á.-t a világból ki lehet üldözni - de a feladat többi része is nagyon taszította. És a nem akarás meg a nyögés összefüggéseit már mások is megfogalmazták, tökéletesen. És a feladatleírás elég nyilvánvalóvá tett néhány dolgot. Egyrészt, hogy nem igazán egy estés projektről van szó, erre bizony készülni kellett volna. Másrészt valószínűsíthető, hogy ezt beszedve a tanárnő bizony nem csak brekiket fog pecsételni jutalmul, hanem nagyjegy lesz belőle. A késő délutáni állás szerint egy nagy egyes. Az meg kinek hiányzik? Mert az eddig sem túlzottan kedvelt tárgyat azonnal áttenné az utált kategóriába, márpedig ez a természetismeret tantárgy az alapja a később megjelenő biológiának, földrajznak, fizikának és kémiának is, vagyis nem kéne már ötödikben visszavonhatatlanul megutáltatni. (és sajnos muszáj itt egy olyan kitérőt tenni, hogy amikor A. mesél mindezekről Á.-nak, akkor érdekesnek tűnnek mindezek a dolgok, de bizony a néni órái nem nyerték el a tetszését - és egyre inkább állítom, hogy a miénket sem)

A feladatlapról hamar kiderült (első mondat!) hogy páros munkát várt el a tanárnő. Nos, mi párban dolgoztunk A.-val: ő értelmezte sorról sorra a feladatot, én pedig rajzoltam a megkívánt A3 méretben (még jó, hogy V.-nek vannak itthon ekkora rajzlapjai) a térképet. Aláfestésként Á. zokogott, hogy ez túl nagy feladat, ezt ő semmiképp sem fogja tudni befejezni (mert csak halványan grafittal vázoltam fel a térképet, a színezést, a jelmagyarázatot, a feliratokat és a vastag fekete keretezést Á.-ra bíztam) - hogy Á. kijelölt párjának szülei ugyanígy összedolgoztak-e B. térképén, azt nem tudom, feltételezem, hogy ők nálunk korábban tudtak a feladatról. Hogy a páros munkát mégis hogyan képzelte el a tanárnő, nem tudom, Á. párja minimum másfél órányira lakik tőlünk, a délutánjaikat pedig sosem nem töltik együtt az iskolában.

Este kilencre lett kész a könnyáztatta térkép, szerintem még a nehéz sorsú Afrika országhatárainak meghúzását is kevesebb könny és szenvedés kísérte, mint ennek a görbécske vonalakkal, jelképes színezéssel megoldott térképnek elkészültét. Kíváncsi vagyok, hányast kapunk rá. És hogy Á. vajon értékeli-e az érte hozott áldozatot, mert nem térképrajzolást terveztem ám tegnap estére.

Advent Bécsben

Na persze. Majd pont erre az idióta baromságra áldozom egy hétvégi napomat.

Imádok utazni. Bécset is nagyon, mert olyan élhető. Léptékben, tisztaságban, szolgáltatásokban. Bécsbe menni jó. Mert Bécs rendben van, akár télen is, de hogy ott tipródjak tízezer magyar közt a giccsvásáron, ahhoz nagyon nem fűlött a fogam. És társasutakra sem járok. Nem vagyok embergyűlölő, csak elég kritikus. A buszos utakra is legfeljebb a szükség visz rá (sokszor vitt), ha válogatni lehet, inkább vonatpárti vagyok. Családostul autó, bár rendszeresen végigparázom az utat, hogy túléljük-e. A múltkori erdélyi út arra bizonyíték, hogy nem egészen alaptalan az aggodalom, noha eddig mindig túléltük, és remélem, ez több száz évig így is marad. Régen rengeteget stoppoltam, és kifejezetten szerettem így utazni. Nemcsak azért, mert olcsóbb volt bármi másnál, hanem mert érdekesebb is volt bármi másnál. A gyerekeimet persze nem nagyon bátorítanám erre. Nekem többnyire jó élményeim voltak, noha utólag azért elgondolkodom egyik-másik utamon, hogy vajon mi óvott meg. Valami mindig megóvott.

Tegnap nem stoppal mentünk Bécsbe, hanem busszal. Társasútra, vagy valami ahhoz hasonlóra. A rajziskola szervezte, ahová V. jár, és V. nagyon-nagyon szeretett volna menni, mert a többiek a korábbi utakról csodákat meséltek. Én eléggé ódzkodtam, és nem túlzottan örültem, hogy én is mehetek. Csak V. miatt, mondtam Á.-nak szomorúan. És V.-nek a boldog arcomat mutattam álcaként.

Nos, elébe vágva minden továbbinak: nagyon jó volt!

Reggel fél hatra mentünk ki a buszhoz (könnyű nekem, mintha csak erre edzettem volna egész szeptember óta), de V. is egy hang nyiffanás nélkül ébredt, kakaót ivott, öltözött, olyan pontos fegyelmezettséggel, mint egy felnőtt. Mármint jóféle felnőttre gondolok, nem a hisztis fajtára. Tízre értünk Bécsbe, volt kötött program tíztől háromig, aztán kötetlen vásári bambulás fél hatig, aztán még egy óra Schönbrunn, érkezés este 11 után, aztán egészen haza fél tizenkettőre.

A buszon ülő gyerekek közül V. volt a legkisebb, a többiek felsősök vagy középiskolások, mutatóba még talán két alsós, de nagyobbak nála. Már odafelé hallottam nyávogni  gyerekeket, hogy hosszú az út - és büszke voltam V.-re, mert V. a buszon aludt, evett, nézelődött és kedvesen mosolygott Bécsig. Első programpontként a bécsi akváriumot néztük meg, bő másfél órát kaptunk rá - ez elég kevés, mert szerencsére izgalmas a hely, sok a látnivaló még annak is, aki már járt nem egy hasonló helyen. V. lelkes volt, boldog, mindent megnézett, és még maradt volna. Aztán városnéző séta következett - hát, sok helyet érintettünk, amolyan kötelező turistakört tettünk. Mit mondjak rá? Egy alig ismert társasággal, egy nem különösebben rokonszenves nő után koslatni az ő tervei és időbeosztása szerint az amúgy tényleg szépséges és nyüzsgő Bécsben elég hervasztó. Mármint nekem. De V. jött, figyelt, észrevett, kérdezett, megjegyzett, és mosolygott szüntelenül. Háromkor, amikor a szabadprogram kezdődött, én úgy éreztem, már sikerült jól lejárnom a lábam, a nagyobb gyerekek zömmel a szüleik nyakán csüngtek, sírtak, sőt némelyek hisztiztek is,  de V. nem fáradt el, kíváncsi volt a forgatagra, a rajzos térképvázlat alapján maga szeretett volna eligazodni a bécsi városháza előtti vásárban. Ügyesen forgatta a térképet, de haladni alig-alig tudtunk a tömegben, még én sem mindig láttam a bódékat, nemhogy a nálam még jócskán alacsonyabb V. Gondoltunk tehát egy nagyot, otthagytuk a központi kirakodást és kerestünk egy kisebbet, barátságosabbat. Nem volt nehéz találni, hiszen Bécs ilyenkor elemében van. Vettünk gyerekpuncsot meg téli fagyit V.-nek, és néztük a kis bódékban kiállított ezt-azt. V. egy fél hanggal nem kunyerált, hogy vegyünk ezt vagy azt, jött, álmélkodott, mosolygott, lelkendezett - holott tudta, mert megbeszéltük, hogy nemigen fogunk vásárolni a már említett csemegéken felül semmit. Azt is megbeszéltük, hogy ha találunk nyitva boltot, akkor hozunk egy-két apróságot haza (vadvirágokkal fűszerezett sajtot, gabonakávét, a fiúknak csokit). Találtunk, volt virágos sajt, de elfeledkeztünk a gabonakávéról, helyette viszont találtunk egy itthonisdejólenne dolgot, méghozzá Knorr felirattal (azt hittem, azok csak ételízesítőben utaznak, azt meg nem használunk, mert erősen hiszek abban a demagógiában, hogyha az ember mindent beletesz egy kajába, ami abba kell, akkor az finom lesz). Szóval, ez egy Knorr Vie nevű kis izé, gyümölcs és zöldségsűrítmény, akkora és olyasmi, mint a kis ivósjoghurtok, ilyet bizony szívesen vinnék magammal dolgozni és szívesen csomagolnék a gyerekeknek is. De itthon nincs, megnéztem a neten.

Bevásárlás után beültünk egy alibikávéra egy kávézóba (nem a kávé kellett igazán, hanem a mosdót szerettük volna használni, méghozzá nem azt az ingyeneset, ami előtt feltételeztem, hogy óriás sor kanyarog, hanem egy békéset, üreset, tisztát - és erre a kávézós pont megfelelt). Visszamentünk a nagy vásárba, ott kaptam én is egy forró felnőttitalt, kicsit még tülekedtünk, nehogy V. úgy érezze, kimaradt a jóból, majd gyülekeztünk és busszal átmentünk a kastélyhoz, ahol ismét volt egy óránk a nézelődésre. Volt élő törpeszobor, élő királyfiszobor, épp a kastély előtt éneklő kórus - szép volt. Este nyolc után szálltunk fel újra a buszra, gyakorlatilag tíz órányi permanens gyaloglás, mászkálás, ténfergés után, tényleg csak minimális pihenőkkel, hiszen hideg lett volna leülni egy parkban. És V. még mindig csak boldogan mosolygott. Hazafelé a buszon viszonylag hamar elaludt, dacára annak, hogy a továbbra sem minősítendő (de amúgy igen, ostobácska és hülye) idegenvezető berakott egy semmiképp sem tízéves kor körülieknek való üvöltő filmet, ami káromkodásmennyiségben felülmúlta a múltkori meccsen hallottakat.

Összefoglalásként: V. egy álomútitárs. Egy csoda. De komolyan, elfogulva bár, de józanul nézve, nem hiszem, hogy sok tíz év alatti gyerek így bírta és élvezte volna ezt az utat. És én nagyon-nagyon örülök, hogy elmentünk együtt az adventi vásárra, mert V. ragyogott, imádta az út minden pillanatát. És még szép is volt. V. nagyon, de Bécs is.

November végi apró izék

1.
Állok a busz csuklójában, a szerkezet minden fordulónál nyikorog, mint a fene. Az egyik közeli ülésen egy anyuka ül, ölében kisfiúval. Kisfiú: "Miért zörög úgy a néni?"

2.
Á.: Ma nagyon jó napom volt!
én: De jó! Mi történt?
Á.: ma még nem hagytam el a sapkám... nézd, látod, még mindig megvan!
(ősz óta ez a negyedik sapkája)

3.
én: jó estét!
boltos: szervusz, kedveském! mit kérsz?
én: nem is tudom... még nézelődök...
boltos: nézelődjél csak, édesem!
én: jó...
boltos: mit szeretsz, bogaram?
én: köszönöm, a fiamnak keresek valamit...
boltos: a kisfiadnak? nahát! ki sem néztem volna belőled... mennyi idős?
én: 11 éves
boltos: 11 éves???? az már nagyfiú... nagyon korán szülted, igaz?
én: hát, nem igazán... (aztán választottam neki mákos sütit)... viszont látásra!
boltos: szerbusz, kiscsillagom!
(OK, idős volt a néni, mondjuk 60-65, és szemüveges is, de nem vak... nem tudom mire vélni)

4.
Á.-val megyünk haza, úton a buszhoz segítek egy vak embernek megtalálni a zebrát, aztán továbbmegyünk.
Á.: semmit sem lát?
én: hát, nem tudom pontosan...
Á.: csak sötétséget lát vagy fényeket igen?
én: aki igazán vak, az semmit, de aki gyengén látó, az fényeket, foltokat igen
Á.: és soha nem lát? otthon sem? hogy öltözködik akkor?


5.
Óriási tömeg gyűlt össze délután a megállóban, ahol többféle troli is megáll. Úgy értem, többféle útvonalon járnak. Máshonnan jönnek és máshová tartanak. Most biztosan kimaradt valamelyik járat, azért a tömeg. Egyszer csak jön egy vadonatúj busz "trolipótló busz" felirattal. A feliratok az elején és az oldalán is fényesen ragyognak. Nincsenek rajta sokan, és itt is alig száll fel valaki. Sajnos nincs ráírva, mit helyettesít és merre megy tovább.

6.
Reggelre megjött a hideg, Á. fázósan húzza össze magát a vonatállomáson.
Á.: holnap már a barna kabátomat fogom felvenni!
én: nincs barna kabátod... melyik kabátodra gondolsz?
Á.: tudod, arra a szürke bélésű barnára, az olyan finom meleg!
én: aha tudom... azt hiszem, azt még első osztály után kinőtted...
Á.: tényleg?
én: sajnos...
Á.: akkor fáznom kell egész télen?

7.
A reggeli hideg, ködös és szürke parkban némely fák köré életerős, vidám napsütötte sávot varázsolnak a lehullott levelek. Például a ginkgok köré.