Advent Bécsben

Na persze. Majd pont erre az idióta baromságra áldozom egy hétvégi napomat.

Imádok utazni. Bécset is nagyon, mert olyan élhető. Léptékben, tisztaságban, szolgáltatásokban. Bécsbe menni jó. Mert Bécs rendben van, akár télen is, de hogy ott tipródjak tízezer magyar közt a giccsvásáron, ahhoz nagyon nem fűlött a fogam. És társasutakra sem járok. Nem vagyok embergyűlölő, csak elég kritikus. A buszos utakra is legfeljebb a szükség visz rá (sokszor vitt), ha válogatni lehet, inkább vonatpárti vagyok. Családostul autó, bár rendszeresen végigparázom az utat, hogy túléljük-e. A múltkori erdélyi út arra bizonyíték, hogy nem egészen alaptalan az aggodalom, noha eddig mindig túléltük, és remélem, ez több száz évig így is marad. Régen rengeteget stoppoltam, és kifejezetten szerettem így utazni. Nemcsak azért, mert olcsóbb volt bármi másnál, hanem mert érdekesebb is volt bármi másnál. A gyerekeimet persze nem nagyon bátorítanám erre. Nekem többnyire jó élményeim voltak, noha utólag azért elgondolkodom egyik-másik utamon, hogy vajon mi óvott meg. Valami mindig megóvott.

Tegnap nem stoppal mentünk Bécsbe, hanem busszal. Társasútra, vagy valami ahhoz hasonlóra. A rajziskola szervezte, ahová V. jár, és V. nagyon-nagyon szeretett volna menni, mert a többiek a korábbi utakról csodákat meséltek. Én eléggé ódzkodtam, és nem túlzottan örültem, hogy én is mehetek. Csak V. miatt, mondtam Á.-nak szomorúan. És V.-nek a boldog arcomat mutattam álcaként.

Nos, elébe vágva minden továbbinak: nagyon jó volt!

Reggel fél hatra mentünk ki a buszhoz (könnyű nekem, mintha csak erre edzettem volna egész szeptember óta), de V. is egy hang nyiffanás nélkül ébredt, kakaót ivott, öltözött, olyan pontos fegyelmezettséggel, mint egy felnőtt. Mármint jóféle felnőttre gondolok, nem a hisztis fajtára. Tízre értünk Bécsbe, volt kötött program tíztől háromig, aztán kötetlen vásári bambulás fél hatig, aztán még egy óra Schönbrunn, érkezés este 11 után, aztán egészen haza fél tizenkettőre.

A buszon ülő gyerekek közül V. volt a legkisebb, a többiek felsősök vagy középiskolások, mutatóba még talán két alsós, de nagyobbak nála. Már odafelé hallottam nyávogni  gyerekeket, hogy hosszú az út - és büszke voltam V.-re, mert V. a buszon aludt, evett, nézelődött és kedvesen mosolygott Bécsig. Első programpontként a bécsi akváriumot néztük meg, bő másfél órát kaptunk rá - ez elég kevés, mert szerencsére izgalmas a hely, sok a látnivaló még annak is, aki már járt nem egy hasonló helyen. V. lelkes volt, boldog, mindent megnézett, és még maradt volna. Aztán városnéző séta következett - hát, sok helyet érintettünk, amolyan kötelező turistakört tettünk. Mit mondjak rá? Egy alig ismert társasággal, egy nem különösebben rokonszenves nő után koslatni az ő tervei és időbeosztása szerint az amúgy tényleg szépséges és nyüzsgő Bécsben elég hervasztó. Mármint nekem. De V. jött, figyelt, észrevett, kérdezett, megjegyzett, és mosolygott szüntelenül. Háromkor, amikor a szabadprogram kezdődött, én úgy éreztem, már sikerült jól lejárnom a lábam, a nagyobb gyerekek zömmel a szüleik nyakán csüngtek, sírtak, sőt némelyek hisztiztek is,  de V. nem fáradt el, kíváncsi volt a forgatagra, a rajzos térképvázlat alapján maga szeretett volna eligazodni a bécsi városháza előtti vásárban. Ügyesen forgatta a térképet, de haladni alig-alig tudtunk a tömegben, még én sem mindig láttam a bódékat, nemhogy a nálam még jócskán alacsonyabb V. Gondoltunk tehát egy nagyot, otthagytuk a központi kirakodást és kerestünk egy kisebbet, barátságosabbat. Nem volt nehéz találni, hiszen Bécs ilyenkor elemében van. Vettünk gyerekpuncsot meg téli fagyit V.-nek, és néztük a kis bódékban kiállított ezt-azt. V. egy fél hanggal nem kunyerált, hogy vegyünk ezt vagy azt, jött, álmélkodott, mosolygott, lelkendezett - holott tudta, mert megbeszéltük, hogy nemigen fogunk vásárolni a már említett csemegéken felül semmit. Azt is megbeszéltük, hogy ha találunk nyitva boltot, akkor hozunk egy-két apróságot haza (vadvirágokkal fűszerezett sajtot, gabonakávét, a fiúknak csokit). Találtunk, volt virágos sajt, de elfeledkeztünk a gabonakávéról, helyette viszont találtunk egy itthonisdejólenne dolgot, méghozzá Knorr felirattal (azt hittem, azok csak ételízesítőben utaznak, azt meg nem használunk, mert erősen hiszek abban a demagógiában, hogyha az ember mindent beletesz egy kajába, ami abba kell, akkor az finom lesz). Szóval, ez egy Knorr Vie nevű kis izé, gyümölcs és zöldségsűrítmény, akkora és olyasmi, mint a kis ivósjoghurtok, ilyet bizony szívesen vinnék magammal dolgozni és szívesen csomagolnék a gyerekeknek is. De itthon nincs, megnéztem a neten.

Bevásárlás után beültünk egy alibikávéra egy kávézóba (nem a kávé kellett igazán, hanem a mosdót szerettük volna használni, méghozzá nem azt az ingyeneset, ami előtt feltételeztem, hogy óriás sor kanyarog, hanem egy békéset, üreset, tisztát - és erre a kávézós pont megfelelt). Visszamentünk a nagy vásárba, ott kaptam én is egy forró felnőttitalt, kicsit még tülekedtünk, nehogy V. úgy érezze, kimaradt a jóból, majd gyülekeztünk és busszal átmentünk a kastélyhoz, ahol ismét volt egy óránk a nézelődésre. Volt élő törpeszobor, élő királyfiszobor, épp a kastély előtt éneklő kórus - szép volt. Este nyolc után szálltunk fel újra a buszra, gyakorlatilag tíz órányi permanens gyaloglás, mászkálás, ténfergés után, tényleg csak minimális pihenőkkel, hiszen hideg lett volna leülni egy parkban. És V. még mindig csak boldogan mosolygott. Hazafelé a buszon viszonylag hamar elaludt, dacára annak, hogy a továbbra sem minősítendő (de amúgy igen, ostobácska és hülye) idegenvezető berakott egy semmiképp sem tízéves kor körülieknek való üvöltő filmet, ami káromkodásmennyiségben felülmúlta a múltkori meccsen hallottakat.

Összefoglalásként: V. egy álomútitárs. Egy csoda. De komolyan, elfogulva bár, de józanul nézve, nem hiszem, hogy sok tíz év alatti gyerek így bírta és élvezte volna ezt az utat. És én nagyon-nagyon örülök, hogy elmentünk együtt az adventi vásárra, mert V. ragyogott, imádta az út minden pillanatát. És még szép is volt. V. nagyon, de Bécs is.