A nap, amikor nem merül fel a kérdés

Igen, van az évnek egy olyan napja, amikor nem merül fel a kérdés, hogy van-e Mikulás, amikor nincs kétely, amikor nincs más, mint az öröm, hogy hozott valamit. December 6-án reggel fél hatkor, amikor igyekeztem még egy kis időt kunyerálni az ébresztőórától, kiderült, hogy két gyerek is toporog az ágy körül mezítláb, tágra nyílt és sötétben is csillogó szemmel, hogy már fél ötkor! (oh, my God) felkeltek, hogy megnézzék, jött-e a Mikulás, és még mielőtt a fejemhez kaptam volna, hogy atya ég, én most ébredtem csak fel és nem tettem ki semmit, szóval, még azelőtt ujjongtak, hogy igen, már jött a Mikulás, és hozott (itt hosszú és kapkodó, egymás szavába vágó felsorolás következett, ami ugyan egyik fülemen be, a másikon ki, mert közben azon gondolkodtam, hogy hát hogy a fenébe is történt, aztán rájöttem, hogy este kilenc után egy kicsivel az összes, már becsomagolt és szortírozott cuccot odanyomtam A. kezébe, hogy mostantól menedzselje ő a dolgot, mert én nem bírom kivárni, míg a gyerekek mélyen elalszanak, mert összeesek. És ő megtette, kiosztotta, kirakta nagy titokban, míg én aludtam) Van Mikulás!