mindennapi szorongások

Holnap például orvoshoz kell vinnem anyukámat. Mert a gondozók felmondtak, arra hivatkozva, hogy nem vittem el a kérésükre hasi ultrahangra, és ők így nem tudják vállalni a felelősséget. Nettó zsarolás, de kénytelen vagyok engedni. Nyáron, amikor először felmerült, természetesen konzultáltam a háziorvossal, aki nem tartotta szükségesnek. De a gondozók megsértődtek. Mostanáig bírták - vagyis a múlt előtti szombatig. Akkor szombat délben rámírt a főgondozó, hogy azonnal vigyem el anyukámat az sbo-ra. Nyilván felhívtam a háziorvos barátnőmet, aki elmondta, hogy mit nézzek, mlyen tüneteket, mit adhatok be neki, mit mondjak a sürgősségin, ha ez vagy az van. Azt például mindenképpen, hogy anyukám is orvos volt, mert mint mondta, akkor talán kíméletesebbek lesznek. Beszereztem minden gyógyszert, eszközt, kirohantam - és anyukám kicsattanó boldogsággal fogadott. Nem volt sem aluszékony, sem kiszáradt, sem letargikus, élénk volt, nevetett és örült nekem. Néhány szert azért beadtam neki (probiotikumok, vitaminok), és otthagytam a többit is, hogy adják neki. Na, ezt követően mondtak fel. Mert ismeretlen szerek adására akarom rákényszeríteni őket, és ezekért ki vállalja majd a felelősséget. Én. Nyilván én - de ez nem volt elég. Szóval, felmondtak mindhárman - és én két és fél órás beszélgetéssel visszakönyörögtem őket és vállaltam, hogy elviszem a sürgősségire. De csak orvosi beutalóval. Felhívtam a háziorvost (aki a főgondozó jó ismerőse és akivel amúgy napi szintű a kommunikációjuk), hogy kérjek tőle beutalót. Finoman körberöhögött, de azt mondta, hajlandó megnézni anyukámat, ha beviszem hozzá, és ha lát bármit, amivel indokolható a sürgősségi beutaló, fog adni. Nem, nem megy ki házhoz. Akkor sem, ha a beteg demens és pelenkát visel, ezért kissé nehéz utaztatni. A háziorvosig még viszonylag könnyen megoldható, én kimegyek reggel, és beviszem őt. Aztán feltehetően a nap további részét az sbo-n töltjük anyukámmal. Kínszenvedés lesz mindkettőnknek. Ne értsetek félre, nem akarnám őt kínozni, ha beteg, természetesen elviszem orvoshoz. Sajnos a magyar egészségügy nem igazán betegbarát. Nem szabad hagyni éhezni, szomjazni - de necces az evés-ivás, mert ami bemegy, az ki is jön. Anyukám pelenkát hord, nem véletlenül. Sem a szükségleteit nem tudja késleltetni, sem a pelenkacserét nem tudja megoldani, a maximum az, hogy leveszi valahogyan, ha kényelmetlen neki. Igen, nyilván az. Aztán eldugja, vagy kimossa, vagy leteszi - nem ragozom tovább. Nos, a pelenkacserét én sem fogom tudni megoldani az sbo folyosóján - ahol nem is olyan rég még apámmal töltöttem el jó tíz órát úgy, hogy neki 40 fok fölötti láza volt. De képes volt egyedül pisilni (némi támogatással), és nem kóborolt volna el, ha nekem kellett volna pisilnem. Meg tudta mondani a nevét. Egyáltalán, tudott beszélni (bár aznap azért némileg félrebeszélt - de annyira nem). Ott lehetett hagyni egyedül egy kórházi osztályon, hogy jól kivizsgálják. Anyukámat nem lehet. A háziorvosa szerint már rég intézetben lenne a helye. Mert ott lenne igazán jó helyen. Szerintem nem látott még belülről demensotthont. És (szintén szerintem) anyukámnak otthon a legjobb, mert ott tudja, hogy hol van és személyre szabott gondozást kap. Nem, nem 24 órásat, nincs az a pénz, amit arra ki kéne fizetni. Otthon nem kétnaponta fürdetik, hanem akár naponta háromszor is, ha kell. Szereti a házát, eligazodik benne. Minden holmija biztonságot nyújt neki. A látvány nyugalmat áraszt. Szépnek találja a kertet. Zömmel az én főztömet eszi. Egy idegen helyet nem értene egyáltalán. Azt hiszem, félne ott. Nagyon félénk lett. A kurva életbe. Nem ezt az életet érdemelte. És én sem. Mi sem. És szorongok a holnapi naptól, minden további naptól, hogy hogyan tudom abszolválni a feladatot, amit anyukám ellátása jelent (pénzben, energiában, technikailag - és igen, lelkileg is). És szorongok amiatt is, hogy hamarosan én is demens leszek, és a gyerekeim ki lesznek téve mindennek (meg a háborúnak, meg a klímaváltozásnak, meg a többi szarságnak)