Jól csak a szívével lát az ember

 - mondhattam volna Á.-nak, amikor felhívott ma délelőtt az iskolából. De nem mondtam. Egyrészt azért, mert csak hézagosan hiszek az effélékben, másrészt azért, mert hallottam a hangján, hogy némileg megviselte a dolog. Mondjuk, azt is tudom tudni vélem, hogy nem eléggé, de legalábbis nem tartósan. Mert a gond elszáll, a sírás megmarad. Vagy valami ilyesmi.

A nap úgy indult, hogy V. felkeltett hatkor, hogy kérdezzen valamit. Aztán Á. hétkor, hogy bejelentse, hogy elaludt, és a hétórás vonatot nyilvánvalóan nem fogja elérni, még akkor sem, ha pizsamában megy ma iskolába, meg akkor sem, ha történetesen nem reggel kezdi el bepakolni a táskáját. Úgyhogy az első órát ma kihagyta. Aztán a negyedik után felhívott azzal, hogy a nem egészen kéthetes (és nem mellesleg kurva drága) szemüvegének kitört az egyik lencséje, mert fejbe rúgták focilabdával. És akkor én nem üvöltöttem le a fejét a telefonon át, mert attól még egyetlen szemüveg sem javult meg, hanem azt mondtam, legyen tanítás után a szemüvegesnél, addigra én is odamegyek (bár ma arrafelé nem akartam menni). És akkor - egy kicsit megütközve - azt kérdezte, hogy és én addig akkor hogy lássak? És pedig önuralmat gyakorolva nem a címbéli klasszikus idézettel válaszoltam.