Kettesben

autózunk kifelé a városból valami üzletkomplexumba, hogy ott *-t, **-t, ***-t meg ****-t vegyünk. A. azt mondja, hogy épp mára, mire szabadságot vett ki (ez azt jelenti a valóságban, hogy csak reggel meg este dolgozik 4-5 órát) megfázott, bedugult orral ébredt, náthás lett (pedig holnap még edzőtáborba is megy - az lesz az én nagy napom) - szóval, megígértem neki, hogy ha majd hazaérünk, főzök neki teát. Ezt az ígéret elhangzásának időpontjában nagyjából olyan aktualitású ígéretnek lehetett tekinteni, mint a "majd ha egyszer meggazdagszom, elviszlek egy világ körüli útra" - mert hol voltunk akkor ég a nap végétől? Még a közepétől is messzi. Szóval, rám mosolygott, és autóztunk tovább a sosincsvége ködben.

Ebédidőtájt bukkantunk ki ismét egy kis levegőért. Az autót már addigra teli pakoltattam liszttel. A. ugyan továbbra sincs meggyőződve arról, hogy egy marék lisztnél többet célszerű itthon tartani úgy általában - de mivel rajong értem, simán teljesíti a leghülyébb kívánságaimat is. Például négy doboz (de az negyven! igen, annyi) tojást is vetettem vele. Szóval, teli volt a tökünk a vásárlással az autónk mindenféle felesleges cuccal széppel és jóval, már hazafelé tartottunk, amikor az az őrült ötlet fogalmazódott meg a vásárlási láztól tébolyult fejemben, hogy mi lenne, ha a sarki kisvendéglőben ebédelnénk, és nekem nem kéne főznöm ma egyáltalán. A.-nak nemigen tetszett az ötlet - de (nem mondom meg, mivel) végül is mégis csak rávettem. Például mondtam, hogy tetszik az a pincér nekem, aki a kisvendéglőben nagypapapapucsban szolgálja fel az ételeket, miközben viccelődik. Egyszerűen imádom azokat a vendéglátó helyeket, ahol megállt az idő és úgy maradt (ez a vonzalmam nem terjed ki az ételek frissességére és sajnálatos módon például az oktatási intézményekre sem vonatkozik).

Bementünk tehát, és a pincér - még mielőtt viccelődni kezdett volna - azt mondta valamelyikünknek: látom, jól meg van fázva! Mivel én éppen nem (vagyis nem annyira, hogy látszana kívülről), úgy vettem, hogy A.-hoz szólt. Kértünk két kólát, én rántott halat, A. húst, én petrezselymes krumplival és káposztasalátával, A. rizibizivel és uborkasalátával, majd mindketten békebeli túrós palacsintával zártunk. Köszönjük, kávét nem kérünk - mondtuk. Mert itthon abból jobbat főzünk - ezt már csak gondoltuk. Viszlát, boldog ünnepeket!

Hazaértünk, főztem kávét és megkérdeztem A.-t, milyen teát kér. Teát? - nézett rám totális döbbenettel. Most ittam kólát meg kávét és ma csak ká betűs dolgokat iszom miért innék most teát? Mert meg vagy fázva - emlékeztettem jóindulatúan. Ezt csak az a hülye pincér találta ki, nem tudom, honnan veszi - fakadt ki A. De hát te mondtad - próbálkoztam tovább. Nem én mondtam, a pincér mondta! - válaszolt A. ingerülten (úgy látom, A. nem rajong úgy ezért a múltból idekövesedett pincérért, mint én). Hát, én nem tudom, mit keresett reggel ez a pincér a kocsinkban, és pláne azt honnan tudta, hogy bedugult orral ébredtél - de ha nem kérsz teát, nem fogok erőszakoskodni - feleltem. És így is tettem.

A vége az lett (később), hogy A. főzött teát magának és V.-nek, nekem pedig a szememre hányta (nem a teát), hogy teát ígértem neki és nem hoztam mégsem. Így is történt valóban. Végül is főztem én is magamnak, hogy minden jó legyen a végén (aldis téli bodzabogyótea vagy mi - én nagyon szeretem most, olyan forraltborszerű) 

*, **, ***, ****: mind-mind csupa titok, nem fogom itt kispoilerezni, mi van, ha netán az érintettek olvassák a blogomat?