Nincs velem az Erő

de még a sima kisbetűs erő sem. Huszadannyi dolgot sem végzek egy nap alatt, mint amennyit kéne - és bele is férne, ha nem is lazán, de beleférne. Csak erőm nincs hozzá. Fátyolos kedv, homályos félelmek körülöttem, tunyaság, magam teljes elhagyása, érdektelenség, szívesen mondanám, hogy ez nem is én vagyok - de sajnos ez vagyok én. Nemcsak rosszul alszom, de rosszul is vagyok ébren. Nem működik a testem, nem működik a agyam - és azt hiszem, a lelkem sem. Nem lettem lelketlen (meg testetlen sem - az agyatlanságról már nem nyilatkoznék ilyen bizonyossággal) - csak úgy nem érdekel semmi. Vagyis hogy érdekel - úgy elméletileg. Mindennel csak úgy vagyok, hogy kéne. Kéne, de nem megy. Még az automatizmusok sem. Nem tudom, mi ilyen, a kiégés, a depresszió, az enerváltság - de azt tudom, ki ilyen. Én vagyok az.  Persze, ez sem teljesen egyértelmű, mintha feloldódnának a határaim a nagy szürke semmiben. Néha nevetek, néha sírok - de ezt sem, azt sem túl intenzíven. Nem olvasok (ez persze nem veszélyezteti közvetlenül a környezetemet) - nem is főzök (bár kitalálom, mit szeretnék), nem takarítok (bár nyilvánvaló, hogy mi mindenre férne rá - röviden mindenre), félbemaradnak a mozdulataim és csak órákkal később eszmélek rá, hogy megint abbahagytam valamit elvégezetlenül. Lassan a blog lesz az egyetlen értékelhetően aktív cselekedetem. Kis karácsony, nagy karácsony, készen van a bejglitészta reggel óta, de nem bírom rászánni magam, hogy folytassam. Aludni sincs kedvem, folyton magamra maradok sötét gondolatokkal. Nem, nem akarok ölni, sem magamat sem mást - egyszerűen kilátástalannak érzem az életemet - és másokét is, mintha csak egyetlen halk sóhajtás választana el a totális hideg és sötét világ végétől. Nem nézek ki depressziósnak, csak ronda kövérnek nézek ki. Mélységesen magányos szorongás tör rám naponta többször is. Annyira utálom magam így.