Horoszkóp

"Jó hírrel kezdődik a heted, ami rendkívül feldob, és motivál téged. Ezt mások is észreveszik. Mivel szinte kicsattansz a lelkesedéstől, főnököd egy izgalmas feladattal bízhat meg." - írja egy, a fb-on felbukkanó oldal. Hát, ez nagyon bejött! Elő is fogok fizetni valami horoszkópos portálon a napi előrejelzésre.

A mi verziónk

A tesómmal arra jutottunk, hogy az a legvalószínűbb, hogy apám a kórházból hozta haza a covidot. Ez magyarázná, hogy miért nézett ki úgy, mint aki a másnapot sem éli meg, miért öregedett két hét alatt 15 évet, miért lett agyilag teljesen zokni (lyukas zokni). Azt nem tudjuk, hogy az egészségügyi személyzetnek (kórház, háziorvos, házinővér) miért nem jutott eszébe akkor tesztet kérni - mert kórházból kifelé "normálisan" nem tesztelnek. Apám mostanra egészen jól van, jár-kel a lakásban, gyenge, de már nem hisszük azt, hogy holnapra meghal, alábbhagyott a hörgése, köhögése (ami nála sajnos alapfunkció, csak nem annyira intenzíven, mint egy hete, szagokat pedig már évek óta nem érez), jobb színben van, agyilag is visszatornázta magát... khm... a létra második fokára... az ötvenből (vagy mittudomén mennyiből), a pénzügyeit még nem bíznám rá, de a gyógyszeres dobozát már önállóan ki tudja nyitni és beveszi az általam bekészített gyógyszereket. Oké, ez nem nagy ügy, de most épp haladásnak számít.

Aztán. Azt, hogy apám covidos, az ő háziorvosának a hívásából tudtam meg, aki választás elé állított: vagy kiköltözik valaki apámhoz 10 napra, vagy beviteti egy covidosztályra. Mert magát ellátni képtelen, és látogatni tilos. Természetesen (?) a már beoltott háziorvos és a nővér, valamint a szociális szolgálat sem teheti be hozzá a lábát. A tesóm fog kiköltözni (mármint nagyjából), szóval ott lesz vele mindennap, de mivel apámnál nincs például még egy ágy, a még mindig beteg tesóm pedig nem szeretne vadkempingezni a konyhában vagy a kertben, ezért majd hazajár a szintén beteg feleségéhez. Reméljük, nem kapják el. Mármint a tesómat. A rendőrök. Mert a covidosztály apámnak - szerintünk - nem opció. Ugyanis egyre jobban van. Nem fogjuk betolni egy ezerszer fertőzőbb közegbe, ha már eddig életben tartottuk. Viszont kötözni muszáj - még szerencse, hogy a múlt héten feltankoltam kötszerrel - az akciót a tesóm fogja végrehajtani (amúgy mindennemű egészségügyi végzettség nélkül). Majd kérünk videós segítséget az unokatesómtól, aki ápolónő Ausztriában. Anyukámat holnap viszem tesztelni - gyorsan őrölnek mostanság a tesztmalmok!

A munkahelyemen újfent szóltam, hogy van egy újabb covidos családtag, akivel napi kontakban voltam, ezért nem járok be (ismét/továbbra sem), hanem dolgozom online és telefonon. Lakonikus nyugalommal veszik tudomásul - és ennél jobbat most aligha tehetnének velem, mint hogy nem kell még a munkahelyem miatt is halálra izgulnom magam.

És amikor azt hinnénk, hogy a gödör nem mélyül tovább

akkor kiderül, hogy apám covid tesztje is pozitív. Én szinte mindennap kint voltam, tegnap is, tegnapelőtt is, tegnap A.-val és anyukámmal jó hosszan. Dicsérjetek meg: senkinek nem engedtem meg, hogy levegye a maszkját. De ez nem jelenti azt, hogy nem kértem most azonnal tesztet anyukámnak is - és ezek szerint még nincs teljesen vége a sztorinak. Köszönöm, hogy meghallgattatok, a kibaszott kurva életbe már!

A barátság megtartó erejéről

Tegnap pont három olyan posztkezdemény felett ültem, amelyek mind arról szólnak, hogy hogyan fogok megbolondulni néhány napon órán belül, meg hogy kezdem érteni a folyamatot, amelynek a végefelé valaki erőszakos cselekedetekkel reagál a tehetetlenségre, meg hogy milyen szerencsétlen vagyok úgy általában. És hogy gumicukron élek, mert egyedül az ad elég erőt és kitartást ahhoz, hogy elérjem az ötszáz kilós álomhatárt. Erre megcserdült (?) a mobilom és felhívott bv* (minden különösebb apropó nélkül) és azt mondta, azért hívott, hátha van kedvem ventillálni. Volt, másfél órán keresztül folyattam a fülébe a nyűgjeimet. Aztán még volt fél óra, amikor már (legalábbis én úgy éreztem) normális ember üzemmódban tudtam telefonálni, vagyis képes voltam meghallgatni mást is anélkül, hogy mindenről AZ** jutott volna eszembe és képes voltam más témát is kezelni, mint az időskori demencia, a gondoskodás válsága, a rám zuhanó kétségbeejtő pénzügyi és egyéb gondok. Azzal tettem le a telefont, hogy még befejezem a répatortát (lesz majd gasztroposzt, mert az egyetlen dolog, amit gőzerővel tolok, az a hat emberre főzés művészete), aztán majd befejezem a posztokat. De már nincs kedvem undok posztokat befejezni. Nem mondom, hogy minden megoldódott, mert á, dehogy. De valahogy mégis színesebben látom ezt az abszolútértékben is napok óta homályos, szürke világot. 

* nem akarok igazságtalan lenni, hogy csak bv-t említem, mert szoktak mások is keresni, egészen sokan és egészen rendszeresen (képzeljétek, legalább öt-hat ember innen a blogról is), és kaptam nagyon szívmelengető felajánlást is konkrét telefonszámmal, hogy hívjam bátran és bármikor - szóval, mind jólesik ám! Csak (szerencsére) ritkán vagyok annyira gyilkos hangulatomban, mint amilyenben bv tegnap talált és ritkán süllyedek olyan mélyre a gondolataimban, mint amiből tegnap általa sikerült kimásznom. Vagyis mindenkinek köszönöm, aki az elmúlt (vagy az eljövendő) időszakban rám nyitja az ajtót és attól sem csapja vissza azonnal, hogy időnként vörös köd borítja az agyamat, szikrázom a dühtől, összeomlok a szorongástól, stb.

** szomorúság, keserűség, agresszió, gyűlölet, kétségbeesés, önutálat, depresszió - és mindezek kemény sziklákba gyúrt elegye

Öregnek jó vagyok

Tegnap vásároltam egy aldiban, majd a pénztártól való távozás után azonnal (mint mindig), átnéztem a pénztárgépből kijövő papírszalagot. Többnyire előnyben részesítem az akciós és/vagy  leárazott dolgokat a teljes árúakhoz képest (bizonyára már ez is öregesnek hat, de szerintem elég sokat lehet így spórolni, különösen, ha nem a párizsi-trappista vonalon akar mozogni az ember, márpedig én legalább húsz éve egyikből sem vettem). Szóval, átnéztem a számlát és láttam, hogy az akciós bárányfilét (khm... a bárány az egyik gyengém... és közeleg a húsvét... ugye, közeleg?) kétezer forinttal drágábban vettem, mint kellett volna. Visszamentem szólni - ennél jóval kevesebbért is visszamegyek. Hívták a boltvezetőt, az ugrasztotta egy segédjét, az visszament a hűtőhöz, ahonnan a bárányfilét hoztam, hogy ellenőrizze, tényleg jár-e nekem a reklamáélt kedvezmény. Végül visszajött és mondta a pénztárosnak, hogy fizesse vissza a tévesen beszedett többletet. Majd hozzám fordult, barátságosan megveregette a vállamat, és megdicsért: "Nagyon jól tetszett tenni, hogy ellenőrizte a számlát! Kevés idős ember vásárol ennyire tudatosan!" - és már vissza is kaptam a pénzemet. Egyúttal elveszítettem az önbizalmamat, az identitásomat, a hamavas fiatalságomat és a maradék kis jókedvemet is

Sejtem, hogy a régi törzsolvasókban feldereng most, hogy nem először történik meg velem, hogy idős néninek néznek (most ráadásul közvetlenül néhány nappal a fodrász fiatalító beavatkozásait követően), szóval, hogy nem kéne már ennyire meghökkennem minden alkalommal és foggal-körömmel ragaszkodnom ahhoz, hogy fiatal vagyok - és noha lassan bármit képes vagyok elengedni, ez nem megy. Inkább vagyok undok és flegma fiatal (középkorú) nő, mint éles eszű, talpraesett öregasszony. Szóval, ha bármit kérnétek, ne kezdjétek úgy, hogy kedves öreganyám!, mert menten kettéharaplak benneteket a vasorrommal az idő vasfogával!

Vagy egyetek sokkal kevesebbet, vagy főzzetek sokkal többet!

szólt intelmem a mai napra.

Én nem vagyok arra felkészülve, hogy hirtelen hat emberre főzzek rendszeresen, ebből kettőt úgy lássak el, hogy folytonos odafigyelésre szorulnak és akut problémakezelést igényelnek hol ezért, hol azért, ráadásul egymástól jó negyven kilométerre. Arra sem vagyok felkészülve, hogy a magánéletem lenullázódjon (mármint az a kis rész, amit a vírus eddig meghagyott), hogy ébredéstől lefekvésig (és még azon is jóval túl, csakorlatilag minden álmomban is) másokat szolgáljak, hogy ne legyen időm nemcsak olvasni, de lassan már zuhanyozni sem, mert folyton történik valami. Valami rossz. Például a sógornőm is covidos lett. Vagy valami fizetni való. Négy nap alatt elment a havi fizetésem egyharmada olyan kiadásokra, amelyekre korábban egyáltalán nem kellett költenem. Kérdezem apámat (miközben ma ismét a kezembe nyomott vagy hatvanezernyi csekket!), hogy hol a bankkártyája. Azt mondja, szerinte neki nincs olyan. De mivel szoktad ezeket befizetni? - kérdezem.  Nem emlékszik, csak motyog. Ma délután, miután hazaértem tőle, még hatféle kaját megfőztem, amiből holnap kiviszünk neki is egy-egy adagot, mert már nem tud főzni (egy hónapja még tudott). És persze marad itthon is. De egy nap alatt elfogy minden, ha nem szólok külön, hogy ne faljanak fel egyszerre mindent. Ringatózni akarok a Holt-tengeren, aztán koktélt szürcsölgetni a parton. Aztán átmenni az Adriára. Ott is jöhet a koktél. Á, egy fenét! Igazából csak aludni akarok. És mire felébredek, javuljon meg a világ!

Hazaszólok

Az itthoni teendők akkor is epekedve várnak, amikor éppen nem vagyok itthon. Ilyenkor hazaszólok messengeren, hogy valaki intézkedjen. Ma például ezt sikerült írnom:  adjatok ebédet anyukámnak, aztán fél egytől skypeoltassátok meg! És megtörtént, minden ahogy kértem.

Most, hogy a tesóm is covidos, egyedül én tudok kijárni apámhoz (bár nagy nehezen sikerült elérnünk, hogy a gondozók is járjanak ki ismét, tegnap végre kint voltak), ezért dolgozni a héten csak éjjel maradt némi időm, tekintve, hogy anyukám is körülbelül állandó foglalkozást igényel (különben szomorúan unatkozik, mert egyedül általában sajnos nem jut eszébe, hogy mi mindent csinálhatna, ezért csak toporog, meg többször átöltözik)

De tegnap, míg tesztelésre mentem (aminek még nincs meg az eredménye, de amúgy jól vagyok) ezt rajzolta* (A3 méret, kréta):

 * mindig ott van az asztalon a rajzfelszerelés is, könyvek is, csak valahogy nem mindig veszi észre

És akkor most elmondom nektek, hogy miért hazudik mindenki

Azért, mert amikor tegnap engem felhívott a tesóm, hogy covidos, akkor én hülye felhívtam apám körzeti orvosát és a gondozószolgálatot is, hogy a tesóm beteg lett, ezért fokozott körültekintéssel menjenek be apámhoz, illetve szeretnék neki tesztet kérni. Tegnap óta mintegy 30 nettó órát telefonáltam kizárólag ebben az ügyben. Mert az orvos nem megy ki, ellenben figyelmeztetett, hogy jogszabályokban előírt kötelességem gondoskodni a szüleimről és amennyiben nem, akkor annak következményei lesznek. Tesztet sem kér. Mert állítólag nem kérhet. Vagy nem tud. Pláne nem akar. A gondozószolgálat sem megy ki többé, sorry. És az azóta felhívott néhány kurva drága gondozószolgálat sem megy ki. Én nem értek a sebkötözéshez. És igen, én is félek, és mivel én nem vagyok egészségügyi szolgáltató, sosem szereztem be covid elleni védőöltözetet - de ők sem, nekik sincs, jelentkezzek tíz nap múlva, amikor már kiderül, hogy apám halott egészséges. Csak mondom, hogy a gondozószolgálatos (és egyébként kedves) nőt én kértem meg apámnál, hogy az orrán is viseljen maszkot, mert amúgy nem szokott. És igen, én vagyok a barom, hogy szombaton levettem a maszkomat (és ma reggel is levettem itthon a maszkomat, míg reggeliztem a konyhában anyukámmal, pedig nem szabadna egy légteret szívnom vele sem) és totál ki vagyok akadva mindenkire és mindenre. Mondtam a tesómnak, hogy intézze ő az embereket, hazudjon nekik, amit akar, de én kiszállok nem bírom letagadni, hogy ő vírusos és én találkoztam vele maszk nélkül. Végül is ő az, aki nem hordott maszkot sem apámnál, sem másutt (nota bene két hete nálunk sem, és nagyon fintorgott, amikor megkértem erre). És apám a tesómat hívogatja, hogy nincsenek bekészítve a gyógyszerei, amiket szombaton bekészítettem egy hétre előre. Aztán engem, hogy nem tudja, hogy nyílnak a műanyagdobozok, amikor végre megtalálja a bekészítést. Enni egyedül nem fog. Inni talán. Ennyit az idei boldog karanténszülinapomról*

* igen, tudom, gyerekes dolog egy napot kitüntetettként kezelni csak azért, mert aznap jöttem világra, infantilis kis hülye vagyok minden felelősségérzet nélkül... vagyis csak szeretnék az lenni, mint látjátok, esélyem sincs rá

A gorduiszi makraméfal

A tesóm covidtesztje ma pozitív lett, tegnap lázasodott be. Én a héten háromszor találkoztam vele apám ápolása során (mert végül is beleállt a helyzetbe), ebből szombaton ott volt anyukám és a nagynéném is - és aznap mindannyian maszk nélkül (én, aki amúgy mindenhová maszkban megyek, nem tudom, hogy hagyhatott ki ennyire az agyam... de tudom amúgy... a szüleim mindketten süketek és maszk nélkül sem értik, hogy mit üvöltözök velük, és már kurva fáradt voltam az egész helyzettől és nem bírtam már, hogy mindent hússzor kell egyre emeltebb hangon elmondanom, mire valaki megérti) - szóval, most itthon is maszkot kell hordanunk (csak persze anyukám nem képes már ezeket a szabályokat huzamosan betartani, és persze ő ugrott a tesóm nyakába össze-vissza puszilgatva őt és ő lakik a nappalinkban, ami minden irányban nyitott és kikerülhetetlen). És apámat valakinek ápolni kell - ugye vagy elkapta már, vagy nem. És ez nem lehet a tesóm, mert karanténba kerül és én sem, mert szoros kontaktként én is. A tesóm nyilván nem dolgozik mától (mert ő csak személyesen tud érvényesülni, így viszont nem keres egy fillért sem - persze egyéni vállalkozó, szóval kábé eláshatja magát), én pedig online dolgozom mától (én szerencsére kapok fizetést, amíg nem kerülök betegállományba, onnantól viszont csak táppénzt, ami semmire sem elég - szóval, remélem, nem kerülök betegállományba). Biztosan nem szeretnék a születésnapomra covidot kapni, sem én magam, sem covidos családtagok képében. Nem nagyon látom a megoldásokat, nem utánam jön özönvíz, hanem előttem tornyosul. Én már azt hittem, több szar azon jkívül, ami van, nem ömlik már a nyakunkba (azon kívül, hogy azt sejtjük mind, hogy apám hamarosan meghal, de hogy addig talán valahogy legyen élhető a világ, meg emberi méltóság meg ilyesmik). Én nem azt mondom, hogy feladom, mert nem. És megpróbálok valahogy a hullámok tetején úszni az árral, de valahogy nehezen kaparom magamban össze az amúgy is gyér optimizmusom maradék morzsácskáit.

Először az igazságot elfedő eufemizációról

Mivel itt is előkerült hasonló és a blogon kívüli mások is pedzegették: kár-kár, hogy ellopta valaki a versemet, meg szégyen, meg minden, de lássam meg benne a jót is, vegyem úgy/vegyem észre, hogy ez amiatt (is) történt, mert hát jót írtam. És hát nem (nagyon nem) tudok, nem is akarok azonosulni ezzel a nézőponttal, ezt semmiképp nem tudom dicséretként vagy elismerésként értelmezni, mint ahogy nem venném az ízlésemet elismerő aktusnak, ha ellopnák a kocsimat vagy más tárgyamat, sem bóknak, ha megerőszakolnának a testi kívánatosságom okán. A plágium az plágium, akkor is, ha nem vagyok híres író (sem).

Továbbá: miért kell egy halvány szürke pólót "matt ezüst" néven hirdetni?