A gorduiszi makraméfal

A tesóm covidtesztje ma pozitív lett, tegnap lázasodott be. Én a héten háromszor találkoztam vele apám ápolása során (mert végül is beleállt a helyzetbe), ebből szombaton ott volt anyukám és a nagynéném is - és aznap mindannyian maszk nélkül (én, aki amúgy mindenhová maszkban megyek, nem tudom, hogy hagyhatott ki ennyire az agyam... de tudom amúgy... a szüleim mindketten süketek és maszk nélkül sem értik, hogy mit üvöltözök velük, és már kurva fáradt voltam az egész helyzettől és nem bírtam már, hogy mindent hússzor kell egyre emeltebb hangon elmondanom, mire valaki megérti) - szóval, most itthon is maszkot kell hordanunk (csak persze anyukám nem képes már ezeket a szabályokat huzamosan betartani, és persze ő ugrott a tesóm nyakába össze-vissza puszilgatva őt és ő lakik a nappalinkban, ami minden irányban nyitott és kikerülhetetlen). És apámat valakinek ápolni kell - ugye vagy elkapta már, vagy nem. És ez nem lehet a tesóm, mert karanténba kerül és én sem, mert szoros kontaktként én is. A tesóm nyilván nem dolgozik mától (mert ő csak személyesen tud érvényesülni, így viszont nem keres egy fillért sem - persze egyéni vállalkozó, szóval kábé eláshatja magát), én pedig online dolgozom mától (én szerencsére kapok fizetést, amíg nem kerülök betegállományba, onnantól viszont csak táppénzt, ami semmire sem elég - szóval, remélem, nem kerülök betegállományba). Biztosan nem szeretnék a születésnapomra covidot kapni, sem én magam, sem covidos családtagok képében. Nem nagyon látom a megoldásokat, nem utánam jön özönvíz, hanem előttem tornyosul. Én már azt hittem, több szar azon jkívül, ami van, nem ömlik már a nyakunkba (azon kívül, hogy azt sejtjük mind, hogy apám hamarosan meghal, de hogy addig talán valahogy legyen élhető a világ, meg emberi méltóság meg ilyesmik). Én nem azt mondom, hogy feladom, mert nem. És megpróbálok valahogy a hullámok tetején úszni az árral, de valahogy nehezen kaparom magamban össze az amúgy is gyér optimizmusom maradék morzsácskáit.