Hús

én: na, milyen volt a (matek)tábor? tanultál újat? voltak ismerősök? jól érezted magad?
Á.: igen, jól éreztem magam, minden nagyon jó volt... mindennap adtak húst

Ilyenkor recepteket írok

Zöldségkrémleves kolbász- és sonka chipsszel és mákos tészta - nem egy tipikus vasárnapi menü, de egész nap kertészkedtünk A.-val: ültettünk egy meggyfát (érdi bőtermő a neve, remélem, nomen est omen), ültettünk hat tő málnát is, hogy sokasodjanak és szaporodjanak, a maradék marhatrágyával megköszöntük a ribizlibokrok egész éves áldozatos munkáját és biztatásul kapott belőle a régi meggyfa is. Továbbá (már időben előbb) felszabadítottunk vagy hat-nyolc négyzetméternyi kertet a növények burjánzó hatalma alól (elvadult fekete szemű szőlő és aranyvessző - ez utóbbi virágzik, miképp az ibolya is - ilyen mikroklímánk van nekünk)

Tegnap anyukámmal és V.-vel voltunk sétálni - többek közt két faiskolában is, a ma elültetett növények onnan származnak. Csak ajánlani tudom, hogy menjetek Gödöllőre nézelődni, nagyon szép (és a sütik is finomak a kastélyban).

Ja, a receptek: a mákos tésztához gondolom, nem kell (én vajat is teszek a kifőtt tésztára, úgy nagyon finom is amellett, hogy nem ragad össze), a zöldségleves meg annyira egyszerű, hogy nagyzolás is receptnek hívni: répákat és zellert enthén sós vízben megfőztem, összebotmixereztem az egészet saját főzőlevével, tettem hozzá egy kis tejföl és csavartam rá fekete borsot (úgy értem, frissen őröltem) - és hogy kicsit izgibb legyen (bár izgalom nélkül is finom), az itthon lévő nem egészen 5 cm hosszú kolbászt hajszálvékonyra felszeleteltem, a fekete erdei sonkából is centis csíkokat vágtam, serpenyőben ropogósra sütöttem őket (nem kell alá semmi, saját zsírjukon) és a kitálalt leves tetejére szórtunk belőle néhány darabot.

mi a bajom? (és nem érdekel, hogy a kutyát sem érdekli)

nem bírom a megöregedéssel járó állandó stresszt, nem bírom, hogy folyton álmos és fáradt vagyok, hogy az időnként elméletben még fel-felvillanó igényeimet nagyjából nulla szinten elégítem ki a valóságban, hogy az egyetlen szál, ami a kultúrához köt, az az, hogy időnként végigrohanok egy-egy könyvön (ja, és ez már a tudatos önfejlesztés satnya eredményeként könyvelendő el, ja, soha nem beszélgetek senkivel könyvekről mert nem ismerek senkit, aki olvas és beszélgetne is velem, egyáltalán, nem ismerek senkit ezen a földön, ufó vagyok, ufónak születtem), utálom, hogy be vagyok zárva egy ormótlan, kövér testbe és nem bírok onnan kiszakadni és nem értem, hogy miért (nem azt nem értem, hogy a porcukrozott vajas kenyér tejszínhabbal miért hizlal,  sokkal inkább azt nem, hogy miért van rám ugyanolyan hatással a napokon át szinte kizárólagosan fogyasztott citromos víz is, mert akkor a végén persze, hogy bánatomban megengedek magamnak legalább egy kis izét vigaszul - de nem, ezt már nem értem, hogy miért, hogy miért nem elég élethossziglan a nyomorult citromos víz uborkával... mert más vigaszom nincs, ez van, szánalmas, de mégis), utálom, hogy hajat kell festeni, hogy törik a körmöm, hogy még mindig nem múltak el a kamaszkori pattanásaim, de mégis csókolommal köszönnek a hatvanas, dauerolt eladónők is a boltban (már amennyiben léteznek ilyenek és már amelyik köszön egyáltalán), utálom, hogy évente egy-két moziba is csak véletlenül jutok el, színház detto - aztán még nem is tetszik, mert nem oda megyek, ahová akarok, hanem oda, ahol akkor játszanak valamit, amikor ráérek véletlenül, meg jegy is van, hol van már az az idő, hogy heti szinten ezreket spóroltunk meg a barátaimmal azon, hogy kerítéseken átmászva lógtunk be bárhová, ahová be akartunk menni... ja, hogy akkor még voltak barátaim, hát igen, nem tudom, hová lettek, én egy idő után nem keresek senkit, aki engem nem keres, mert elegem van abból, hogy mindig nekem jut eszembe a mások születésnapja és hogy mások mit szeretnének a boldog születésnapjukra, az enyém meg elsikkad, a telefonszámom elvész, az ímélcímemet nem találják, komolyan, kellenek ilyen barátok nekem? dehogy kellenek (egyébként is, az ilyenek egyáltalán nem barátok, nyilván én vagyok alkalmatlan arra, hogy tartós kapcsolatokat tartsak fenn, A.-val is legfeljebb azért lehetséges az ügy, mert nem szoktam közé meg a hülye képernyője közé beállni, ő viszont nem mozdul el onnan, így nem zavarjuk egymást túlságosan), nem kell senki és én sem kellek magamnak, örökösen nyavalyog ahelyett, hogy lépne végre, örökösen nyavalygok ahelyett, hogy lépnék végre, de én az a balfasz lúzer vagyok, aki még pesten sem talál másik munkát, pedig mások, ha pesten élnének, bizonyára találnának, mert pesten csak az nem talál, aki nem akar vagy aki annyira szar, aki annyira nem ért semmihez - hát, ez van, az én pályázataimra nem válaszolnak a cégek, pedig most már a koromat is kivettem belőle, hogy ne aszerint diszkrimináljanak - akkor most ki kell találnom, mi szerint diszkriminálnak, hogy azt is kivehessem... lehet, hogy egyszerűen nyitok egy bálásruhaboltot (nyilván nem nyitok, nem értek az üzlethez, többek közt az üzlethez sem értek, nyilvánvalóan semmihez sem értek, valószínűleg az egyetlen dolog, amihez értek, az az, hogy képes vagyok papírokat felhalmozni azokban a témákban, amikhez nem értek) - végül is bármit képes vagyok felhalmozni, legyen az papír, zsír, ruhák, könyvek, lomok, és míg mások élnek a kellemesen illatos, tüchtigen menedzselt lakásukban, én folyton küzdök a rendetlenséggel, de még sosem sikerült legyőznöm, és ebben is egyre csak fáradok. az én gyerekeim is bizonyára megérdemelnék, hogy megtapasztalják, milyen egy rendes lakásban felnőni egy normális anyával, de nekik ez nem jutott, se a rend, se a szabványanya, sajnálhatják, hogy nem máshová születtek, máshol másként nőhettek volna fel, a folyton elégedetlen nélkülem. nem vigasztalna, ha lehetne mindent előről kezdeni, gőzöm sincs róla, mit kéne másképp csinálni ahhoz, hogy ne erre a kárhozatos végeredményre jussunk, azt hiszem, eleve elrendelt ügy, hogy én ilyen nyomorultul végezzem, hogy olyan dolgokban higgyek, amely dolgok legfeljebb elméletben léteznek (vagy abban sem), hogy olyan dolgokra vágyjak, amikre képtelen vagyok, hogy elsüllyedjek a mocsárban, vagy összetörjek a mozsárban, azt hiszem, az egyetlen lények (így többesben) a macskák, akikkel bármiféle lelki közösséget érzek, a macskák látványától elérzékenyülök, kibőgöm magam (nyilván kibőgött szemekkel a megszokottnál is ezerszer rondább vagyok), miközben a selymes bundáját simogatom és akkor bírom majd megint egy kicsit robotüzemmódban, szépen beleolvadok a tömegbe (természetesen semmire sem vágyom kevésbé, mint belesimulni a tömegbe, de vajon akkor mire vágyom?)

Őszintén remélem

hogy mindenkivel előfordul néhanap, hogy az élő (és a halott) fába is beleköt, hogy fúriaként tombol, hogy legszívesebben belerúgna minden szembe jövőbe, aztán behúzna neki egyet, majd káromkodások özönét zúdítva rá leköpné. Ha nem, akkor szólok, hogy jobb, ha ma elkerültök.

Jelentés az ingerküszöböm alól

Főztem egy új, meleg kávét, ami ezúttal nem rajtam landolt, hanem bennem, úgyhogy most már meg tudom írni, mit álmodtam. Azt álmodtam, hogy ráborítottam a főnökömre az asztalt és felmondtam. Sajnos mivel az ok, ami miatt végre léptem, a valóságban eddig még nem következett be, várnom kell - mert úgy tűnik, ez lenne az, ami aktivizál. A sztori:

Bementem dolgozni - és az irodámat átrendezve találtam. Nemcsak átrendezve, teljesen átalakítva. Egy kopott, hetvenes évek béli gyerekszobában találtam magam. Erősen kopott és foltos, foszladozó gépi perzsa szőnyeg középen, a fal mellé tolt leharcolt, eredetileg lakkozott farostlemez könyvespolcok és szekrénykék, teli szakadt, régi gyerekkönyvekkel, mackókkal, babákkal, társasokkal, műanyagládák a polcok előtt építőkockákkal és egyéb meg nem nevezett kacatokkal, mellette zoknik. Egy kis gyerekasztal, rajta egy őskori számítógép, mondjuk kettőnyolcvanhatos (vagy mi volt), régi monitor, hatalmas dobozzal, tudjátok, a fekete képernyőre az ember csak zöld vagy narancsszínű betűkkel tudott írni, két kis ovis szék, műanyag poharak és kancsó. A telefon az asztalon volt, rácsörögtem a főnökömre, hogy itt meg mi történt. Kiderült, hogy a bútoraimat eladta (a gyönyörű narancssárga ikeás papírkosarat is, amit magam vettem magamnak), mert kell a pénz a cégnek és a szobámat "munkaidőn kívülre" kiadta egy háromgyerekes szegény asszonynak (aki nyilván a hetvenes évekből jött) - mert kell a pénz a cégnek és mert akkor a holtidőket is kihasználjuk - és ha esetleg betegek lesznek (mint erre rákérdeztem, hogy akkor mégis, mi lesz, ezt hogy gondolta), akkor majd csendben eljátszanak a sarokban, míg én az asztalnál dolgozom. Az ovis asztalnál az ovis széken. És hogy ő ebben nem lát problémát, legyek már egy kicsit érzékenyebb szociálisan (röhög a vakbelem!) és lássam be, hogy a cég érdekei most ezt kívánják. És amikor megpróbáltam megszólalni, de hang sem jött ki a torkomon, akkor még azt mondta, hogy az irodaház vezetése elrendelte (sic), hogy ezentúl minden bérlő cégtől kijelölnek ügyeleteseket, akik este nyolcig bent vannak - közbiztonsági célzattal. Hogy? - hápogtam elgyötörten. Segítik a portaszolgálat munkáját - mondta a főnököm, és biztosított róla, hogy neki sem tetszik ez az ötlet, de rám gondolt, hogy nálunk én leszek az a balfasz állandó ügyeletes - de ha esetleg vidéken alszom, akkor majd a titkárnő helyettesít. Így végre lesz időm - mondta a főnököm - bepótolni a vidéki utak miatt keletkezett adminisztratív elmaradásaimat.

Na, és akkor végre ráborítottam az asztalt és felmondtam. Sajnos nem tudtam túl sokáig élvezni ezt az állapotot, mert valamikor ekkortájt borult a nyakamba a már említett hideg kávé a valóság felől.

A nap, amikor végre addig alhatok, ameddig bírok

4.30-kor megszólalt a bekapcsolva felejtett rádiós ébresztő (kikapcsoltam)
5.00-kor megszólalt a bekapcsolva felejtett telefonos ébresztő (kikapcsoltam)
5.45-kor felébredtem, hogy mindjárt bepisilek (nem pisiltem be, de ehhez fel kellett kelnem)
6.40-kor Á. nem szólt, hogy most indul (ezt utólag rekonstruáltam, köszönettel)
7.15-kor V. elköszönt tőlem (kb. azonnal visszaaludtam)
7.38-kor apám telefonált, hogy hoz ma ludaskását (megköszöntem és visszaaludtam)
8.40-kor a nyakamba borult egy csésze kávé (nem tudom, mikor került mellém az ágyba, biztosan A. tette mellém szeretettel, de a hideg kávétól lucskos pizsamámban már nem tudtam visszaaludni)

8.45-kor felkeltem, a telefonom 0 fokot mutat (nulla fokot!!!!!!!), tegnap óta teljesen (teljesen!) megsárgult az ablak előtt álló fa (én nem is értem, hogyan, tegnap még a levelek zöme zöld volt), köd van (rajtam kívül) - és én sem érzem teljesen egy cseppet sem kipihentnek magam

a pályaválasztásról

Volt egy szakasz az életemben, amikor komolyan gondoltam úgy éreztem, hogy leginkább csinos fiatal amerikai ügyvédnő szeretnék lenni. Ez arra az időre esett, amikor megszereztem az amerikai jogi szakvizsgával kiegészített felső fokú angol nyelvvizsgámat az Ally McBeal című sorozatot néztem. Csak azért jutott most eszembe, mert most újra ezt fontolgatom nézem.

utálom

hogy estéről estére úgy fekszem le, hogy azon stresszelek, hogy ha sikerül nagyon-nagyon gyorsan elaludnom (nem sikerül), akkor talán meglesz a hat óra (az sem lenne elég) - és alvás közben is azon jár az agyam, hogy nehogy elaludjak, mert időben oda kell érnem reggel miskolcra, debrecenbe, nyíregyházára, szegedre, pécsre, siófokra, veszprémbe, sopronba - meg még isten tudja, hova (holnap például 4.45 - és nem lesz meg a hat óra, nyilván nem)

Kibonthatjátok a szalonnát, de akkor hamar meg kell enni, lehetőleg még ma, mert különben megromlik!

Én tényleg nem szoktam ilyet venni, csak nagyon ritkán (és még az is jóval több a kelleténél), de most vettem. Légmentesen benejlonozott kolozsvári szalonnát. Úgy néz ki, mintha... mintha kolozsvári szalonnna lenne. De csak akkor, amikor a vizet (azt a pácsós folyadékot) már leöntöttük meg letörölgettük róla... aztán süthetem. Sült szalonnát ígértem ugyanis, de nem jutottam el a henteshez, úgy értem, "A henteshez", mármint ahhoz, aki valódi szalonnát árul, nem nejlonból műfüstös pácsóval, hanem olyat, amit a disznóról vágtak le (jaj tudom, gonosz dolog levágni a disznók oldalát), aztán besózták, aztán megfüstöltek. A füst nem valami egészséges, de őseink többek közt ezt a módszert találták ki arra, hogy a hús elálljon. Kiváló módszernek bizonyult, a hús elállt. Később őseink rájöttek arra is, majd tovább is örökítették a tudást arról, hogy a füstölt íz finom. Kicsit persze időigényes dolog szakszerűen vágni, sózni, érlelni, füstölni - de megéri, mert nagyon meggyőző az eredmény. Nem pusztán sokáig fogyasztható lesz a hús, hanem ínycsiklandóan finom. De manapság gyorsan kell végezni a disznóval és azokkal a disznó vevőkkel is, így a húst füstölgés helyett bespriccelik füstízű nátrium glutamátos és nátrium nitrites lével, aztán benejlonozzák légmentesen, hogy egy kis ideig mégis csak kibírja. Addig, míg be van nejlonozva. Talán addig, talán addig sem. És sütni sem lehet, mert úgy sül, mint a gumicukor. Nem, inkább gumicukorrá sül. Ropogós szalonna? Haggyá' má! Hol élünk? Az őskorban? Bárcsak - mondanám erre szívem szerint, de nem akarok durván politizálni.

jobbegyenes

Vasárnapi észbontó:  pont ilyen az, amikor valaki híján van a különböző eszközöknek, és úgy véli, hogy egy helyzet egyetlen lehetséges megoldási módja az, amit ő, a maga igencsak szűk korlátai közt egyáltalán el tud képzelni. Azt önmagában nem tartom siralmasnak, hogy vannak kevésbé okos emberek is - nyilván meglenne az ő helye is, például kiválóan tudhatna kalapácsot összeszerelni, meg ellenőrzött körülmények közt kalapácsot tesztelni is akár - a katasztrófa az, hogy ez az ember pozíciót, hatalmat és szót kap és hasonszőrű barátaival jól megtámogatva szétvernének mindent, aki és ami okosabb őnáluk - márpedig ilyen ember és struktúra is sok van.