mi a bajom? (és nem érdekel, hogy a kutyát sem érdekli)

nem bírom a megöregedéssel járó állandó stresszt, nem bírom, hogy folyton álmos és fáradt vagyok, hogy az időnként elméletben még fel-felvillanó igényeimet nagyjából nulla szinten elégítem ki a valóságban, hogy az egyetlen szál, ami a kultúrához köt, az az, hogy időnként végigrohanok egy-egy könyvön (ja, és ez már a tudatos önfejlesztés satnya eredményeként könyvelendő el, ja, soha nem beszélgetek senkivel könyvekről mert nem ismerek senkit, aki olvas és beszélgetne is velem, egyáltalán, nem ismerek senkit ezen a földön, ufó vagyok, ufónak születtem), utálom, hogy be vagyok zárva egy ormótlan, kövér testbe és nem bírok onnan kiszakadni és nem értem, hogy miért (nem azt nem értem, hogy a porcukrozott vajas kenyér tejszínhabbal miért hizlal,  sokkal inkább azt nem, hogy miért van rám ugyanolyan hatással a napokon át szinte kizárólagosan fogyasztott citromos víz is, mert akkor a végén persze, hogy bánatomban megengedek magamnak legalább egy kis izét vigaszul - de nem, ezt már nem értem, hogy miért, hogy miért nem elég élethossziglan a nyomorult citromos víz uborkával... mert más vigaszom nincs, ez van, szánalmas, de mégis), utálom, hogy hajat kell festeni, hogy törik a körmöm, hogy még mindig nem múltak el a kamaszkori pattanásaim, de mégis csókolommal köszönnek a hatvanas, dauerolt eladónők is a boltban (már amennyiben léteznek ilyenek és már amelyik köszön egyáltalán), utálom, hogy évente egy-két moziba is csak véletlenül jutok el, színház detto - aztán még nem is tetszik, mert nem oda megyek, ahová akarok, hanem oda, ahol akkor játszanak valamit, amikor ráérek véletlenül, meg jegy is van, hol van már az az idő, hogy heti szinten ezreket spóroltunk meg a barátaimmal azon, hogy kerítéseken átmászva lógtunk be bárhová, ahová be akartunk menni... ja, hogy akkor még voltak barátaim, hát igen, nem tudom, hová lettek, én egy idő után nem keresek senkit, aki engem nem keres, mert elegem van abból, hogy mindig nekem jut eszembe a mások születésnapja és hogy mások mit szeretnének a boldog születésnapjukra, az enyém meg elsikkad, a telefonszámom elvész, az ímélcímemet nem találják, komolyan, kellenek ilyen barátok nekem? dehogy kellenek (egyébként is, az ilyenek egyáltalán nem barátok, nyilván én vagyok alkalmatlan arra, hogy tartós kapcsolatokat tartsak fenn, A.-val is legfeljebb azért lehetséges az ügy, mert nem szoktam közé meg a hülye képernyője közé beállni, ő viszont nem mozdul el onnan, így nem zavarjuk egymást túlságosan), nem kell senki és én sem kellek magamnak, örökösen nyavalyog ahelyett, hogy lépne végre, örökösen nyavalygok ahelyett, hogy lépnék végre, de én az a balfasz lúzer vagyok, aki még pesten sem talál másik munkát, pedig mások, ha pesten élnének, bizonyára találnának, mert pesten csak az nem talál, aki nem akar vagy aki annyira szar, aki annyira nem ért semmihez - hát, ez van, az én pályázataimra nem válaszolnak a cégek, pedig most már a koromat is kivettem belőle, hogy ne aszerint diszkrimináljanak - akkor most ki kell találnom, mi szerint diszkriminálnak, hogy azt is kivehessem... lehet, hogy egyszerűen nyitok egy bálásruhaboltot (nyilván nem nyitok, nem értek az üzlethez, többek közt az üzlethez sem értek, nyilvánvalóan semmihez sem értek, valószínűleg az egyetlen dolog, amihez értek, az az, hogy képes vagyok papírokat felhalmozni azokban a témákban, amikhez nem értek) - végül is bármit képes vagyok felhalmozni, legyen az papír, zsír, ruhák, könyvek, lomok, és míg mások élnek a kellemesen illatos, tüchtigen menedzselt lakásukban, én folyton küzdök a rendetlenséggel, de még sosem sikerült legyőznöm, és ebben is egyre csak fáradok. az én gyerekeim is bizonyára megérdemelnék, hogy megtapasztalják, milyen egy rendes lakásban felnőni egy normális anyával, de nekik ez nem jutott, se a rend, se a szabványanya, sajnálhatják, hogy nem máshová születtek, máshol másként nőhettek volna fel, a folyton elégedetlen nélkülem. nem vigasztalna, ha lehetne mindent előről kezdeni, gőzöm sincs róla, mit kéne másképp csinálni ahhoz, hogy ne erre a kárhozatos végeredményre jussunk, azt hiszem, eleve elrendelt ügy, hogy én ilyen nyomorultul végezzem, hogy olyan dolgokban higgyek, amely dolgok legfeljebb elméletben léteznek (vagy abban sem), hogy olyan dolgokra vágyjak, amikre képtelen vagyok, hogy elsüllyedjek a mocsárban, vagy összetörjek a mozsárban, azt hiszem, az egyetlen lények (így többesben) a macskák, akikkel bármiféle lelki közösséget érzek, a macskák látványától elérzékenyülök, kibőgöm magam (nyilván kibőgött szemekkel a megszokottnál is ezerszer rondább vagyok), miközben a selymes bundáját simogatom és akkor bírom majd megint egy kicsit robotüzemmódban, szépen beleolvadok a tömegbe (természetesen semmire sem vágyom kevésbé, mint belesimulni a tömegbe, de vajon akkor mire vágyom?)