"Nem adhatok mást, csak mi lényegem"

Valentin napi ellenőrzéseket tart a NAV - hallom a rádióból - nyilván szerettei körében. Hát, a szerelem az szerelem, ez aztán tényleg nem ismer határokat, meg sötét verem is (és ezen kívül vak is). Nos, majd akkor vak vezet itt világtalant az orránál fogva, az örök fényesség fényeskedjen nekik!

mai finom dolgok

libatepertő (ami azért nagyon vicces, mert a nem libából készületet eszembe sincs tepertőnek nevezni, az töpörtyű - a finom, friss ropogósat abból is szeretem, a nagymamám mindig maga sütötte)

friss malterszag (ez annyira finom volt, hogy legszívesebben beszöktem volna a Városház utcai építkezés területére, hogy még töményebben beszívhassam)

egy ruha (már tegnap turkáltam, de mára száradt meg: fekete alapon aranyos barna levélmintás, semmi különös, de nekem tetszik)

kávés baileys (a születésnapomra kaptam, de csak most bontottuk ki)

kecskebőr kesztyű (még sosem volt bőrkesztyűm, mindig színes, kötött gyerekkesztyűkben jártam - de ennek vége... olyan finom kecskeillata van)

Anne Tyler Feketebárány című könyve (bár a fordítás némelykor gyanús - de úgy tűnik, én ennek az amerikai nőnek a könyveit kedvelem, nem a Nobel-díjas sóskáét)

egy negyed doboz ananászbefőtt

a macska (én azért is akarok mindig macskát, mert a macska selymes, és azért sem akarnék sosem kutyát, mert kutya pedig sprőd és kutyaszagú - nem írtam büdöset, mert tisztelem a kutyabarátok érzékenységét, de igazából a kutyák közelében az orrommal ázott kutyaszagot érzek)

a szaporán lefutó esőcseppek a vonat ablakán (olyan érdekes mintázatban futnak, van, hogy lassan, más cseppek gyorsan, többnyire egymás nyomdokain, lavinaként összeszedve az útjukba kerülő vizet - de szaggatott vonalként el is hagyva belőlük)

az orvosnál másfél órát várva megtisztítottam végre a telefonomat a tíz éve nem használt számoktól - szinte könnyebb lett a készülék, mint ahogy a haj száll boldogan mosás után

a nem finom rész az volt, hogy csurig elázott a télikabátom (a botok nem kompatibilisek az esernyővel, viszont még nem mertem felcserélni a kettőt)

Csodálatosan feledékeny vagyok!

Egyre gyakrabban felejtem jártomban-keltemben itt-ott a botjaimat - aztán mehetek vissza értük. Vidáman megyek, mert voltak hónapok, hogy semmiképp nem tudtam megfeledkezni róluk. Azt hiszem, most viszont igazából nincs is már rájuk szükségem. Csak a megszokás, meg a túlzott biztonságra törekvés, az hordatja velem őket még mindig. Még az is lehet, hogy holnap nélkülük indulok útnak. Hosszú gyalogláshoz persze használni fogom őket ezután is, de a városi közlekedést botmentesen bonyolítom. Mert a városi levegő szabaddá tesz!

Zoknik

Vettem még karácsony előtt két pár csipke(náljlontérd)zoknit magamnak, egy borvöröset és egy sötét fenyőzöldet, részben, mert tetszett a színük, részben, mert olcsók voltak, részben mert néha elkap a vágy, hogy úgy látszódjon, mintha állati nőiesen öltözködnék, az apró részletekre is odafigyelve, márpedig zöld és bordó felsőim is vannak, amiket karácsony tájékán fel is akartam venni.

Hogy ez megtörtént-e, mármint hogy a zoknihoz öltöztem vagy fordítva, arra már nem emlékszem, az viszont bizonyos, hogy a két pár zoknim egyike sincs már meg. A bordónak az egyik fele kilyukadt, nagyon idétlen módon a szárán valahol keletkezett egy hatalmas (még a zokninál magánál is nagyobb) repedés, szerintem szálhibás volt. Még nem dobtam ki, mert az ép felét sajnálom kidobni (tudom, ez végtelenül szánalmas, de általában nem dobok ki holmikat, vagy csak nagyon ritkán és keveset, és inkább gondolkodom, hogy vajon mire lehetne inkább felhasználni - többnyire aztán főleg szimpla helyfoglalásra). A zöld viszont tudomásom szerint nem lyukadt ki, hanem mosás után eltűnt. Nem a szokásos módon, hogy beteszek a gépbe egy pár zoknit, de a fregoliról leszedve már csak az egyik van meg, mert azon nem lepődöm meg, arról pontosan tudom, hogy a zoknicsenő manók voltak (olvastátok valaha az Elvitte a manó című könyvet? ez az: http://moly.hu/konyvek/mary-norton-elvitte-a-mano) - szóval, ez nem az az eset, hanem egy merőben új. Betettem a gépbe kettőt, kivettem a gépből kettőt, egymás mellé teregettem kettőt - aztán eltűnt mindkettő. Nincs V. fiókjában, pedig V. hajlamos arra, hogy az általa szépnek ítélt ruháimat elraktározza magához, hogy őrizgesse, míg belenő. Nincs Á.-nál sem, bár Á. mostanában előszeretettel hordja az én zoknijaimat, mert többször van meg mindkét felük, mint a sajátjainak (azoknak már mosás előtt nyoma vész). A.-ról pedig nem feltételezem, hogy eltegye a csipkezoknimat, különösen annak fényében, hogy évtizedek óta kizárólag fekete, jellemzően nem csipke zoknit visel.

A tudomány átszövi a mindennapjainkat

V. ma különleges edzésen van vidéken, így nem tudtam befogni házimunkára, de szegény Á.-t egész délelőtt dolgoztattuk, eléggé kedvetlen is lett miatta. Tényleg többet dolgozott, mint szokott: lemosattam vele a konyhaszekrényeket és kívülről a hűtőt, segítenie kellett a karácsonyfa leszedésében és tűzifává aprításában, valamint ágyat is kellett húznia, meg kivinnie a komposztra az összegyűlt zöldhulladékot, és még arra is megkértem, hogy terítsen meg. Rettenetesen szenved ilyenkor mindig, noha nem győzöm hangsúlyozni, hogy amit ő úgy él meg, mint büntetés, az mind az életünk szerves része és valamelyikünknek muszáj megcsinálnia - vagy neki, vagy másnak. És mivel egyre nagyobb és terhelhetőbb, egyre több jut rá is (és ránk mégsem jut sokkal kevesebb - én sem értem, hogy van ez).

Szóval, ebéd előtti utolsó momentumként összehajtattam vele egy asztalterítőt. Vagyis kértem, hogy hajtsa össze, amit ő néhány gyors tekerő-csavaró mozdulattal hajtott végre, és már slisszolt volna is vele a szekrényhez, mielőtt észreveszem. De nem véletlenül van a mesebeli szörnyeknek sem több feje és folyton látó szemeik, én is észrevettem a galacsinná gömbölygetett terítőt és rászóltam Á.-ra. Először megkérdeztem, hogy szerinte rendesen van-e összehajtva a terítő, amire azt válaszolta, hogy igen. Aztán megkértem, hogy adja ide és mondtam, hogy nagyon figyelje a kezemet, mert ezentúl ennél gyatrábban hajtogatott terítőt nem fogok elfogadni. És mutattam, hogy a sarkot illessze a sarokhoz, minden hajtás után rázzon egyet rajta, hogy a gyűrődések kisimuljanak és eltehető legyen.

Á. ádáz pillantásokat lövellt rám és azt találta mondani: "matematikailag én is pontosan tudom, hogy hogyan kell!" De hogy rájöhetnék végre, hogy ő ezeket a házimunkákat úgysem tudja rendesen megcsinálni, úgyhogy nem érdemes kísérleteznem többé azzal, hogy rendes munkát várok tőle. Mert feleslegesen várom. Mire én biztosítottam arról, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ő biológialiag elég éhes lehet már, valamint azzal is, hogy azt képzeli, hogy pszichológiai nyomás alá helyezhet azzal, hogy több idő vele elvégeztetni rendesen a munkát, mint magamnak megcsinálni - de addig nem kap az egyébként fizikai és kémiai jellemzőit tekintve épp most tökéletes ebédből, míg meg nem csinálja rendesen a dolgait, és jobb, ha tudja, hogy iszonyú sok időm van várni a rendes munkájára, akár az ebédje megszottyadása árán is.

Végül is megcsinálta, erőteljes néma arcjátékkal - de hát kommunikációs ismereteknek sem vagyok híján, le tudtam olvasni az arcáról, hogy szívesen megfojtana egy kanál vízben akár - ha nem lennének természettudományos ismeretei arról, hogy ez nem fog sikerülni. Aztán jót ebédeltünk, a végére megenyhült ő is. Pszichológiából meg pedagógiából vettük, még vizsgáztunk is abból, hogy a kamaszkor durva, de olvasni és vizsgázni is sokkal könnyebb volt, mint élőben higgadtan kezelni.

A táborozás folytatódik

Ma éjjel is - vagy ma valóban - táboroztam álmomban. Matektáborban voltam. Voltak más felnőttek is, bár többnyire fiatalabbak nálam, egyetemisták. Ahogy beosztottak csoportokba minket, szabadkozva mondtam a csapattársaimnak, hogy ne várjanak tőlem túlzottan sokat, mert nem vagyok matematikus, sőt, különösebben nem is vagyok jó matekból. Kérdezték, hogy akkor meg mit keresek egy ilyen tehetséggondozó táborban. Azért jöttem, hogy megtanuljak igazán beszélni a kisfiammal - mondtam. Mert ő nem nagyon használja a "normál" nyelvet, inkább matematikus módon, számokkal, zárójelekkel, műveletekkel és képletekkel kommunikál, de azt én nem értem elég jól. Ezt elfogadták, kaptam ágyat, volt lakócsoportom és versenycsoportom is, úgy tűnt, Á.-ra tekintettel teljesen befogadtak, én meg boldogan szaladgáltam ide-oda. És Á. is örült, hogy ott vagyok - nekem meg nagyon jó volt látni, hogy mindenki ismeri, elismeri és nagyon szereti is ott őt.

Az öklömet rázva üvöltözzek a tömegben vagy kötögessek a sarokban?

Úgy tűnik, a mai napra ilyen feleletválasztós posztokat kaptok.

Szomorúan panaszolom a gyerekek füle hallatára A.-nak, hogy ezer éve nem voltam koncerten (sem moziban), és hogy legalább a szülinapom alkalmából annyira szerettem volna valahová elmenni (valahová, vajon hová, ahová bottal is beengednek? vagy kockáztassam meg, hogy elmegyek anélkül? végül is már nem lehetetlen...) - de nem tudtam, mert ő elutazott, most meg beteg, és ez olyan szörnyen igazságtalan az élettől. Mármint hogy én nem mentem sehová. Mert ő beteg. Pedig tombolni akarok meg ugrálni egy koncerten. Vagy többön.
Mire Á. elképedve: te? te akarsz koncertre menni és tombolni?
én: igen, én. miért, szerinted a sarokban gubbasztva kéne kötögetnem?
Á.: nem... de nehezen tudlak elképzelni, hogy az öklödet rázva üvöltözöl
én: nem politikai nagygyűlést mondtam, hanem koncertet...
Körítésként a párbeszédhez A. demonstratív módon rázza az öklét a tükör előtt ugrálva, mint egy gorilla, miközben röhögve rám mutogat, V. pedig hozzám bújik és azt mondja, tomboljak nyugodtan, mert szerinte fiatal vagyok. Na, azért!

A fű vagy a csont?

Álmomban ismét filozófiai mélységekben jártam. Egy kórházban vagy ápolótáborban (?) (vagy valami hasonló intézményben) dolgoztam (vagy csak voltam). Elosztottam az ágyakat (voltak emeletesek is), foglalkoztam a belátogató gyerekekkel és a sajátjaimmal, feladatokat adtam ki, színes folyadékokat töltögettem és adagoltam, koordináltam a többi dolgozót - szóval, elég mozgalmas volt az éjszakám. Amikor leültünk ebédelni (?) a főorvossal és több orvossal (?), ápolónővel (?), akkor valakit utasítottam, hogy csak később jöjjön, hogy az evés ideje alatt is legyen, aki ellátja a betegeket, aztán kimentem hozzá, hogy megmondjam neki, az ő érdekében történt az elkülönítés, majd visszamenve parázs vitát találtam az asztalnál, ami arról szólt, hogy vajon a fű vagy a csont-e az értékesebb dolog. A többség a csont mellé tette a voksát, mert az maradandó, az őskori leletek is csontból állnak, nem fűből, ugye - érvelt valaki. Valaki más viszont azt mondta, a fű a jobb, mert abból lesz a csont (mármint úgy értette, hogy azt legelik le az állatok és abból táplálkoznak), de ezt a többiek semmiképp sem akarták elfogadni. Akkor én (aki nyilván a legokosabb voltam a bandából, és már a gyerekeim is ott voltak, úgyhogy muszáj is volt, hogy lássák, milyen szuperagy vagyok) azt mondtam, hogy az attól függ, mire akarjuk használni. Mert az egyik szempontból az egyik az értékesebb, a másik szempontból a másik. Mert valaminek az értéke mindig relatív. Ha leugrasz egy fáról - mondtam Á.-nak - sokkal jobban jársz, ha egy nagy kazal fű van alattad, mintha egy halom csont. Viszont - folytattam - nagyon rossz lenne, ha a testedben a csontok helyett fűcsomók lennének, mert el ugyan nem törne, de meg sem tartana. Mindenki elismerte szavaim végtelen igazságát, a vita alábbhagyott, inkább gyűjtögetésbe fordult át, hogy akkor mire jobb a fű és mire jobb a csont, és további példákat is sorakoztattak arra, hogy mennyire relatív valaminek a haszna vagy értékessége. Hát, ilyen bölcs vagyok én álmomban.

(majdnem) csupa jóság

mert mi másnak számítana az, hogy Á. úszóholmija megkerült (valami fogason lógott)? és Á. nem fázott meg jelentősen azután, hogy vizes fürdőgatyában jött haza? és hogy V. leendő osztályfőnöke rokonszenvesnek tűnik? és hogy egy kivétellel bárkit, akit felvesznek az osztályából gimnáziumba (máshová, mint ahová őt akartuk), kevesebb ponttal veszik fel, mint amennyit ő írt? (vagyis szégyenkezésre semmi ok) van-e nagyobb öröm annál, mint hogy A. végre hazajött? és nem tart engem visszataszítóan kövérnek? (mert ha annak tartana, egészen biztosan nem hozott volna nekem a születésnapomra 3 kg (!) svájci meg belga csokit annak tudatában, hogy bizony, meg fogom enni. jó, nem egyszerre mindet, de előbb-utóbb megeszem. naná.) és hogy még belga sört is kaptam? vagy hogy V. második lett a szavalóversenyen? és az, hogy a nemszeretem könyveimet jókra csereberélem? jó, én belátom, hogy egyik sem világra szóló esemény, de azért az öröm az öröm.

még akkor is, ha néhány csepp üröm is vegyül bele: szegény A. lázasan jött haza és köhögve. és nekem alig egy éjszakámba telt, hogy elkapjam tőle. úgyhogy most járványügyi okokból elkerüljük egymást a házban. (teát azért viszek neki)

Vannak itthon töretlenül támogató hívei

Mint tudjátok (vagy mint nem), A. elutazott idegenföldre. Ma már hazajön, úgyhogy ma már nem szomorkodunk annyira, estére pedig egész komoly örvendezés várható. De ez csak a körítés.

Mi úgy szárítjuk a törülközőinket, hogy a kád felett jó magasan van egy rúd (hívhatjuk zuhanyfüggönyrúdnak, bár nincs, nem volt, és sosem lesz rajta függöny), erre a rúdra csavarjuk - dobjuk fel a vizes törülközőinket. Sajnos teljesen átlagos méretű kádunk van, semmi úszómedence, és a rúd is ehhez illő hosszúságú, mondjuk épp 2 méter (mint a szegény kis fürdőszoba maga). Nos, egészen gyorsan, fárasztó fejszámolás nélkül is kijön, hogy nagy méretű törülközőből nem fér el egymás mellett négy kiterítve a rúdon. Ami nem nagy tragédia, mert gyűrötten is tökéletesen megszáradnak reggeltől estig és estétől reggelig is - és jóval több szabad levegő éri őket gyűrötten is, mintha fogasra akasztanánk. Ennek ellenére A. mindig nagyon precízen kisimítja saját óriástörülközőjét, így a mi hármunké eleve nem fér el kisimítva. De mint már mondtam is, ez egyáltalán nem gond.

Most viszont, hogy A. egy hete nincs itthon, azt látom, hogy a törülközője (ami még tiszta, de az utazása előtt hordott pizsamáját sem mosom ki, míg nem jön haza - nevezzük akár babonának a dolgot) most is mindig gyönyörűen simán terpeszkedik a rúdon, míg a mieink, amiket azalatt is használunk, míg ő távol van (igen, szomorúságunk kimerül némi szívtájéki fájdalomban, de nem téptük meg a hajunkat és koszossági fogadalmat sem tettünk), szóval, a mi nedves törülközőink továbbra is hurkában csoportosulnak A. zászlóként kifeszített hatalmas fürdőlepedőjének egyik vagy másik oldalán.

Na, erre mondom én, hogy vannak itthon hívei.