Szeptember elsejike

Lódobogásra ébredtünk a többszörösen is nevezetes napon. Háromnegyed hatkor. Olyankor még álmodik az ember, ha tud. A lovak hallhatóan a házban nyargalásztak. Sajnos nem tartunk itthon zabot. Igaz, lovat sem. Bár zabot igen, pelyhesítve. Szóval, lódobogásra lábdobogásra ébredtünk. Nyolc láb nyargalászott a lépcsőn, cseppet sem visszafogottan. Hatra sikerült úgy kinyitnom a szemem, hogy én is képes legyek gurulás nélkül földet érni a földszinten. Addigra az asztalnál ültek és reggeliztek. Vagyis Á. itta a tejes teáját (szívesen issza reggel, délben, este), a többiek nézték és a szavait itták. Mert Á. imád szónokolni. Csináltam a többieknek is kakaót, aztán szórtam eléjük egy kis abrakot a dabra. Ették, mesélték, hogy éjjel nem aludtak semennyit, legfeljebb két órát. Hahaha!

Aztán míg én megfürödtem, elkészültem, ők is felöltöztek szép ruhába, kopogós cipőbe (V.-é nem kopogós, de úgy képzeli, hogy az), iskolatáskába és elszaladtunk az iskolába. Á. első óta, vagyis negyedik éve ugyanazt az inget és rövid nadrágot viseli évnyitókon- és zárókon, gazdaságos gyerek, csak hosszában nő, a szélessége/vastagsága változatlan. Gyalog mentünk, mert egyrészt egész  közel van az iskola, másrészt körülbelül olyan távolságban lett volna parkoló, mint amennyire lakunk, csak egy másik utcában, akkor meg minek. Pláne, hogy én úgysem kocsival akartam menni dolgozni. Aztán dolgoztam.

Háromkor hagytam abba a munkát, hogy fél ötre odaérjek értük, mert mint rádöbbentünk, nem hétfő van, hanem csütörtök, és csütörtök délutánonként A. telefonkonferencián vesz részt, így csak én tudok értük menni.  Nagyon nehéz volt a táskájuk, és én hazafelé is gyalogoltattam őket. Szerencsére így is bírták szusszal, igyekeztem minimum négyfelé figyelni egyszerre, mert mindenhol van legalább egy új gyerek, új tantárgy, új tanító, és persze a szülőknek szóló millió feladat, amit azonnal el kellett mondaniuk. Törtünk közben diót. Ezért jó ilyenkor a mi utcáinkon sétálgatni, mert rengeteg a dió. Aztán hazaértünk.

Először is megkértem mindenkit, hogy mossanak kezet, arcot. Aztán Á.-t még vagy tízszer külön. Nem tudom, hogy abból a szép tiszta kisbabából, aki volt, hogyan válhatott a világ legkoszosabb gyerekévé, de az lett belőle. Ettek meggylevest. Aztán A.-val közösen káromkodva elláttuk áttetsző síkosítóval a füzeteket. Aztán A. azt mondta, hogy többet nem hajlandó tanszereket kötszerezni és abbahagyta. Miután megállapítottuk, hogy a könyvek áttetsző ragaccsal bevonva sem lesznek szebbek, viszont nehezebbekké válnak, valamint így is tovább tartanak a kelleténél, a könyvek kötözését megtagadtuk. Á. ujjongott - nem tudom, miért, mert számára a kötözés csak azzal a kellemetlenséggel járt, hogy azalatt szórakoztatnia kellett engem az iskolában aznap történtekkel. Aztán kitöltöttük a kitöltendőket, aláírtuk az aláírandókat és a teljes évnyi túlélőfelszerelésüket begyömöszöltük a táskájukba. És betettünk hozzá gyerekenként 2500 teljesen szabálytalan forintot wc papírra és egyebekre.

Arra való hivatkozással, hogy A. holnap hajnalban úgyis lelép Németországba, így felszabadul a gyereksereg uralma alól, este még rá hagytam a népet és elmentem futkosni. Annyira meleg van még, hogy ujjatlan trikóban is jó meleg volt este 8 után is. De döbbenetemre ma már a fák erősen sárgulnak és hullajtják a leveleiket. Tegnap még alig. És akkorákat villámlott kelet felől, hogy nem csodálnám, ha a jövő héten már pulóverben kéne elindulnunk és hazaérnünk.

Záróra - Szent Imentális oltalmával

21.00

Négy gyerek alszik kotyog és viháncol a lámpaoltott gyerekszobában. Két, immár másodikos kislány és két, immár negyedikes nagyfiú. A nyár eleji vendéggyerekeket, N.-t és D.-t kaptuk kölcsön megint egy hétre, mert elutaztak a szüleik. És mi örömmel kaptunk utánuk, mert jófejek, kedvesek - és bár kétségtelenül fárasztó - nagyon vidám is négy gyerekkel a világ. És mert a mieink is boldogok velük, mert izgalmas dolog együtt lakni kicsit barátokkal.

Este még kimentünk a térre focizni meg pingpongozni, tisztára olyan volt, mint az igazi nyáron, mikor másnap is kedvünkre folytathattuk a mozgalmas semmittevést. De már ott lóg a négy ünneplőruha a lépcsőkorláton meg a könyvszekrényeken, sorakozik a négy táska tolltartóval, bizonyítvánnyal, ünneplés utáni játszós ruhával. Első nap lévén még nem felejtettem el holnapra uzsonnát készíteni, így ma éjjel nem kell pánikszerűen nekiállnom sütni. A vacsorára főzött meggyleves forró maradt, így eltevődött holnapra. D. és N. szörnyülködtek egy sort, hogy Á. tejes teát iszik vacsorára, mindannyian jót kacarásztak egymás pizsamáján. Aztán hangosan csodálkoztak, hogy hogy elment a nyár. Nem nyom nélkül ugyan, szerencsére nagyon nem, de nagyon gyorsan. Pedig gyerekkorban még olyan klassz hosszúak a nyarak, az idő (nálam legalábbis) az életkorral gyorsul.

Holnap szeptember elseje. Izgulnak az új osztálytársak miatt - azt biztosan  tudjuk, hogy lesznek, meg kíváncsiak, hogy mi van a régiekkel. Á. gondolatban már a versenyekre is készül, V. a rajzszakkörre, és a németórára nagyon.

Nagyon, nagyon-nagyon szeretném, ha hosszú, boldog életük lenne, és ha úgy gondolhatnának vissza a gyerekkorukra, hogy az jó volt. Hogy szerettük őket, és hogy sikerült őket okosan és jól szeretni, hogy nem kellett félniük semmitől, hogy biztonságban voltak, hogy tudtunk mutatni nekik olyan dolgokat, amik érdekesek voltak számukra és előre vitték őket az életben, hogy tanultak tőlünk, hogy jó volt együtt. Szeretném, ha a 100 éves Á. és a 100 éves V. majd így gondolná.

Vadászidény

Megkezdődött az őszi vadászati szezon. A mai éjjel gazdag zsákmányt hozott, a szorgos éjszakai munka eredményeként fővadászunk a következő értékes vadakkal látta el családunkat: egy mezei egér, egy cickány és egy zöld gyík feküdt reggelre a lábtörlőnkön. A fővadász illedelmesen kivárta, míg megszemléljük az elejtetteket, majd jól megérdemelt fizetségéért a konyhába szaladt.

Állóvízmozgatás, teljes erőből, feleslegesen

Nem volt ma jobb dolgom, minthogy megmozgassam az állóvizeket. Ha már nem tehettem ezt szívem vágya szerint a Balatonban, egyéb tóban vagy medencében (a Tiszáról, mint folyóvízről maradt az álmodozás), az iskolába dobtam be egy kavicsot, rajta a következő kérdéscsoporttal:

Vajon igaz-e, hogy a mi iskolánkban nem lehet iskolakezdési utalvánnyal fizetni a tankönyvekért?             IGEN         NEM          NEM TUDOM

Ha az előző kérdésre a "nem tudom" választ  jelölte meg, én nem Önnel akartam beszélni. Kérem, haladéktalanul kapcsolja az illetékest!

Ha az előző kérdésre igennel felelt, kérem, válaszoljon saját szavaival a következő kérdésre is!

Miért????

Ha Ön az előző kérdésre nem tudott válaszolni, kérem, haladéktalanul kapcsolja az illetékest! Vagy adja meg az illetékes nevét, elérhetőségét!

Igen, aztán az önkormányzatot is szívesen felhívom.

Nem, nincs időm korlátlanul. Csak veszettül kíváncsi vagyok.

Az iskolának és az önkormányzatnak is becsületére váljék, hogy mindkettő képviselője kedvesen és gyorsan visszahívott, és tájékoztatott arról, amit megtudott.

Az önkormányzat infója után az Apáczai kiadót hívtam - mert az ő könyveikből kénytelenek tanulni a gyerekeim. Nem rajtam múlik, ha rajtam múlna, ez lenne az utolsó kiadó, ahonnan vásárolnék. És ez független az utalványosditól. Igénytelen, csúf, buta és szakmai hibáktól is hemzsegő kiadványaik vannak. Egy szó, mint száz, eddig is rühelltem őket, még abból az időből, mikor gyerekeim sem voltak, csak tanítottam.

A kiadónál egy unott pasi vette fel a telefont és azt mondta, nem áll szándékukban a jövőben sem szerződést kötni az utalványkiadó céggel, amúgy meg nem izgatja a dolog, költsem másra.

Igen, szívem szerint kizárólag másra költeném, mint apáczais könyvekre. Sajnos kénytelen leszek pénzt kiadni az általuk összetákolt szeméthegyre. És nagyon, de nagyon felháborítónak tartom, hogy egy (ne feszegessük, milyen áron piacvezető) tankönyvkiadó megengedheti magának azt, hogy nem veszi figyelembe azt, hogy milyen támogatásokat kap a nép az iskolakezdésre - mert neki mindegy. Mert a vacakságait így is, úgy is meg kell vennem. Mert az iskolák egy része megvehető aprópénzen. A miénk is.

És sajnos korántsem fogok tudni úgy örülni az új farmeromnak, amit megveszek az iskolakezdési utalványon, mint amennyire akkor örülnék, ha valóban lenne pénzem megvenni.

Nem panasz

Mi tanévkezdéskor is szoktunk reggelizni.
Mi tanévkezdéskor is szoktunk ebédelni.
Mi tanévkezdéskor is szoktunk vacsorázni.
Mi tanévkezdéskor is szoktunk tisztálkodni.
Mi tanévkezdéskor is szoktunk tisztítani.
Mi tanévkezdéskor is szoktunk uszodába járni.
Mi tanévkezdéskor is szoktunk internetezni.
Mi tanévkezdéskor is szoktunk telefonálni.

Mi főleg tanévkezdéskor szoktunk tandíjakat fizetni.
Karatéra.
Focira.
Sakkra.
Úszásra.
Rajzoktatásra.

Mi kizárólag tanévkezdéskor veszünk tankönyveket.

Mi nem pont tanévkezdésre szaggatjuk el a ruháinkat.
Mi nem pont tanévkezdésre nőjük ki a cipőnket.
Mi nem pont tanévkezdésre fogyunk ki az írószerekből.
Mi nem pont tanévkezdésre használjuk el a rajzeszközeinket.
Mi nem pont tanévkezdésre maradunk olvasatlan könyvek nélkül.

De az iskolakezdési utalványt nem költhetjük élelmiszerre.
De az iskolakezdési utalványt nem költhetjük iskolai étkezésre.
De az iskolakezdési utalványt nem költhetjük tisztálkodószerekre.
De az iskolakezdési utalványt nem költhetjük tisztítószerekre.
De az iskolakezdési utalványt nem költhetjük uszodabérletre.
De az iskolakezdési utalványt nem költhetjük tandíjakra.
Sem karatéra,
sem focira,
sem sakkra,
sem úszásra,
sem rajzoktatásra.

Végül, de nem utolsósorban:
Az iskolakezdési utalványt nem költhetjük tankönyvekre.

És nem akarunk most cipőt venni.
És nem akarunk most ruhát venni.
És nem akarunk most könyveket venni.

Nyugalom! Kéretik a nyugalmakat megőrizni! Nincs ok nyugalomvesztésre!
El fogjuk tudni költeni határidőre!!! Mert nem ez a gond. Hanem az, hogy épp abban nem segít, amire hivatott lenne: csökkenteni a közvetlenül az iskolakezdéskor jelentkező plusz kiadások terhét.

Idén október 31-ig megveszem a karácsonyi ajándékokat.

Rendezvényre megyünk

A spontán összeverődő tömegnél (strand, metró, karácsonyi bevásárlás) csak a programszervezett tömeget utálom jobban (gyereknap, május elseje, céges buli, stb), mert ilyenkor még jókedvet is kell szimulálni és folyton kimutatva élvezni kell az ottlétet. Nos, egy ilyen nagyszerű rendezvényre vagyunk hivatalosak holnap - nem a saját jó szántunkból.

Hogy miért megyünk mégis? A jó viszony megtartása végett, udvariasságból, hálából, szeretetből.

Mert egy baráti család vért, verítéket, utánajárást, kérincselést, protekciót, kapcsolatokat vetett be azért, hogy minket meghívhassanak erre a zártkörű csodarendezvényre, amit a cégük szervez, főként persze a cég dolgozóinak, hogy épüljön a sok kapcsolat, és ne akkor találkozzanak először a népek, mikor egymásnak kell ugrani a cafeteria-elemek miatt. És barátaink akkor szóltak csak nagy boldogan, mikor végre sikerült, mikor megvolt a mi jegyünk is. És mi nem fanyalgunk a barátainknak, amikor ők örülnek, hanem megyünk, mint a karikacsapás.

Lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere: szöcskeszöktetés, bakugratás, vándorgyűlés, nagy közös éljenzések, bográcsban főzés, kötéleregetés, versenyek mindenből és mindenkinek, díjak és kupák özöne, a fülünkön ki-be folyik majd a sok koncert, a szemünkön ki-be a sok látnivaló, erőnket, ügyességünket latba vetve szőjük majd erőssé a cég szövetét, hacsak ki nem derül, hogy mi a potyautas molylepkék vagyunk e szép szöveten. És mindezt sugárzó arccal, a jövőbe néző, bátor tekintettel, lelkesedve és vigyorogva tesszük egész nap.

A. tudja, hogy mennyire viszolygok az ilyesmitől, és bár ő sem rajong értük, sőt.... csak civilizáltabb lény, mint én, megígérte, hogy ő majd minden vadulásban részt vesz a gyerekekkel, ha igénylik. Én majd a szelídebb sátrak és árnyékok felé veszem az irányt - szerencsére a hely maga régi jó ismerősünk - és csendes szemlélőként vegyülök el a sportöltözékes forgatagban. Én is abban leszek.

És a gyerekeknek két napja kiséljenzünk itthon, hogy micsoda jó lesz a buli, hogy őket már az ebben való kétkedés szele se érintse.

És talán végre vasárnap legalább egyetlen napra eljutok a Tiszához is!

Vidám nyári játékok

1.
A következő játék igen egyszerű, kellékigénye szerény, bármely korosztály játszhatja, élvezeti értéke kétes ugyan, de világosan megmutatja, ki a legény a gáton. Kiötlője a kis martine úgy 8-10 éves kora körül, játszótársa a testvére, a 6-8 éves P., a gyakran kitalált ötletes játékok dacára még mindketten életben.

A játék kizárólag nagyon forró nyári napokon játszandó, mert úgy érdekes, déli 11 és 15 óra közt, amikor úgysem szabad fedetlen testtel napra menni. Pedig ezt még mi akkor nem is tudtuk, a naptejből kétféle létezett, 3-as és 5-ös faktorszámú, kényeskedő belvárosi hölgyek részére. Mi a nagymamánknál unatkoztunk csendben a kertben, lévén a buta felnőttek sziesztáztak a házban. De az alvás a csecsemőknek való, véltük akkoriban. És mi már nagyok voltunk, nem aludtunk hát. Hanem nagyon csendben játszottunk. A fekete lópokróccal, amit a fűre terített a nagymamánk, hogy ott üldögéljünk az árnyékban. Az árnyékban üldögélés az alváshoz hasonlóképp a csecsemők és az öregek dolga. Fogtuk hát a vastag fekete lópokrócot, és egyik csücskét felkötöttük a száraz barackfa ágára, így épp a földig lógott. Aztán az első bátor jelentkező a pokróc alá állt és szorosan magára tekerte azt álló helyzetében, majd fekete bugyorként állt a tűző napon, és állt, és állt, és állt... amíg bírta. A másik résztvevő az időt mérte, hogy meddig bírja. Mert neki annál majd tovább kell bírni. Mert nyerni mindennél fontosabb!

Este boldogan számoltunk be akkor épp mentőző édesanyánknak a nagyszerű állóképesség-felmérés eredményéről. Ő megismertette velünk a hőguta szót és bemutatott egy azonnali sápadást kreolról hófehérre. Mert aznap napoztatott fekete pokróc nélkül is többeket vittek kórházba a meleg miatt. És a pokróc alatt akár 80 fok is lehetett, vélte anyánk. Mi bírtuk! És büszkék voltunk rá.


2.
Néhány évvel korábban, vagy később, vagy tán épp abban az évben augusztusban apánkkal Rómába utaztunk. 42 fokot ígértek aznapra, így apánk kissé félve, de elszántan hurcolt bennünket keresztül-kasul az örök város nyilván örök aszfaltján, mert a háromévenkénti útlevél nem tette lehetővé az apácáknál (ahol laktunk) való hűsölést. Apám rajongott mindenért, mi kicsit untuk, de mentünk. Muszáj volt. Aztán találtunk egy parkot, apánk árnyékba vetődött, mi pedig megszálltuk a csodálatos, üres, nyugati felszereltségű, tehát izgalmas, szintén gondosan aszfaltozott játszóteret, amilyenben még nemigen volt részünk. És a csillogó eszközöket váltogatva  hintáztunk meg körhintáztunk, meg másztunk meg ugráltunk egyes egyedül a játszótéren. Órákon át. Apánknak addigra jártányi ereje sem volt,  estére (azóta már ismerem, milyen) migrénje lett. Másnap pisszenés nélkül ültünk a besötétített szobában, legfeljebb újabb törülközőt nedvesíteni mehettünk ki a szigorúan sötétbe burkolt fürdőszobába. Szórakoztatásunkra a vatikáni rádió neszezett alig érthetően.

Amikor végre

Amikor végre olyan idő van, amilyennek nyáron lennie illik, akkor

- az én szabadságom letelt és egy irodában ülök egy olyan számítógép mellett, ami negyedóránként lefagy a forróságtól

 - kétségbeesetten hív fel a nyár elején nálunk nyaraló N. és D. anyukája, (aki  - hálából, hogy ideadta a gyerekeit, most megkapta egy hétre a mieinket),  hogy a gyerekek nem akarnak strandra menni, pedig ez lenne az egyetlen értelmes időtöltés ma az országban

- és hiába köteleztem beszéltem rá őket, alig/nem mentek be a vízbe!

 - amikor hazaérek, és ömlik rólam a víz, Á. megkérdezi: miért vagy ilyen vizes? esik az eső?

 - és nem készül el a körtebefőtt, ami pedig nagyon jól jönne télen, de nem visz rá a lélek, hogy egy reggeli kávéfőzésnél huzamosabb időre bekapcsoljam a tűzhelyet

 - és egyébként is sokkal jobb a kertben bámulni az egyre hosszabbra nyúló alvó macskát

- nehogy elhiggyétek, hogy "soha sincs jó idő", mert ha kissé megkésett is, de erre vártunk május óta

 - és szélről legeljetek, fának ne menjetek! mert ha fának nekimentek, fejeteket beveritek!

 - és ne menjetek kórházakba, még időpontra sem, mert amikor az időpontot adták, még nem tudták, hogy épp most az összes orvos szabadságon lesz, hogy a különféle speciális vizsgálatokra házon belül is hónapokkal korábban kell időpontot kérni, mert ha nem, akkor hoppon maradtál, és jegyezzétek meg, hogy amit telefonon vagy előző alkalommal mondanak, hogy hogyan járj el (kell-e számot húzni, kell-e, szabad-e vagy netán tilos kopogni, mit kell magaddal vinni feltétlenül, hogy a személyidet csak "most az egyszer, kivételesen" fogadják el arra, hogy igazold, nem más nevében szúratod meg magad), az nemcsak azzal ellenkezik, amit az ajtóra ragasztott kétszáz cetli tartalmaz, de a valóban honos gyakorlattal sem egyezik egyik sem. Én anno egészségügyi szervezetszociológiából írtam a szakdolgozatomat, azzal a végszóval, hogy nem minden működik optimálisan, de nyilván a dolog racionalizálódni fog idővel. Egy picike dolgot felejtettem csak el: a mondat egyik szava elé odabiggyeszteni az "ir" hangsort...

és végül

Nyíregyházára értünk, jó későn este. Én eredetileg az osztrák határhoz szerettem volna menni, részben kontrasztot néz(et)ni, részben  németül beszélő vidéken járni, mert Á. németül tanul és szeptembertől V. is azt kezdi - és szerettem volna, ha tapasztalják, hogy mire jó. A. viszont azt mondta, hogy nem hajlandó egyhuzamban plusz 500 km-t autózni mindezért, jöjjünk haza, csomagoljunk ki, aztán induljunk tovább. Én viszont erre nem voltam kapható, ugyanis ha hazajövünk, nincs az a hat lovas szekér, ami A.-t elhúzná az időközben beérkezett munkák elől. Úgyhogy egy nagyjából útba eső hely kellett, hogy azonnal oda mehessünk. Szoktam néha Nyíregyházán is dolgozni, amikor persze sosincs időm másra, de mindenki azt mondta az ottaniak közül, hogy az állatkert is, a strandok is szuperek. Úgyhogy lett Nyíregyháza.

Azt kell mondanom, szinte minden tekintetben felülmúlta a várakozásaimat (kávét csak egy helyen tudnak főzni, ott  viszont tényleg jót).

Első napra strandot terveztünk, csúszdásat, hullámosat. V. kedvéért, mert imádja az ilyesmit. Felkeltünk, összecsomagoltuk a minimálöltözékünket, és odasétáltunk a strandhoz, nyitás után jó fél órával. Beálltam a nyáj mögé birkának  sor végére. Á. inkább a parkban bóklászást választotta, A. és V. pedig a körülnézést. Így aztán én tudtam meg legelébb, mintegy fél órás sorban állást  követően, hogy teltház van, nem engednek be senkit.

Kicsit elszomorodtunk V. olyan hisztiben tört ki, hogy bármely dackorszakos kétéves irigykedve bámulta volna, és közölte, hogy ő akkor is bemegy. És nem jön velünk sehová, mert tönkretettük a napját, sőt, az életét is. Együttérzően bólogattunk, és megígértük, hogy délután visszajövünk. V. közölte, hogy egy tapodtat sem mozdul, főleg nem velünk, mert mi vagyunk a hibásak. És nem jött. Kétévesen sem volt könnyű vele, de akkor végszükség esetén felkaptuk és vittük. Most legfeljebb végighúzni tudtuk volna a parkon, de öregnek és végtelenül tehetetlennek éreztük magunkat minden ilyen játékhoz. Olyan vacak dumákkal próbálkoztam - V. teljes megvetésétől sújtva - hogy a napunk olyan lesz, amilyenné mi tesszük, meg hogy találjunk ki más programot, csak rajtunk múlik, jó lesz-e a nap vagy sem...

Nem rajtam múlott, ez Nyíregyháza varázslata volt: mikor már azt hittem, menten agyoncsapom V.-t, mert utálok hiába szépen beszélni, megláttunk egy erdei kalandparkot. Szinte üresen. Nem néztük, mibe kerül (megfizethetőnek bizonyult egyébként), már be is utaltuk őket. A hisztis, soha többé semmit sem akaró V. és az állítólagosan tériszonyos Á. egyforma örömmel kúsztak-másztak, csúsztak a köteleken, és végre béke volt. Mi A.-val egy ideig fényképeztük őket, aztán lerogytunk egy árnyékos padra.

 Jó két óra múlva az éhség lecsalogatta a fáról a hobbitkölyköket (reggeli, második reggeli, ebéd, estebéd, vacsora, pótvacsora, harmadik vacsora...) Valami evős helyet keresve (bolt nincs, éttermek vannak) rátaláltunk a Tófürdőre is, ami - mint kiderült - nem a strand, sem az élményfürdő... és gyakorlatilag üres volt. Nem volt zárva, nyitva volt üres. Hangulatos tó, retrocsúszda, a tó partján csepegtetős várnak való homokos iszap, meleg vizű gyógymedence, kis gyerekmedence. Ebéd után azonnal bementünk, és zárásig ki sem jöttünk. Á. végig várat és öblöt épített, V. úszott és csúszdázott, én a meleg vízben gyakoroltam az ízületfájós öregasszonyszerepet - meglepően élethűen, A. pedig bámészkodott.

És olvastam, a Csíkszentmihályi kreativitást. Még nem végeztem vele, és ennek z időhiányon túl még egy oka van: a fordítás. Mindenképpen respektáland, teljesen érthetetlen, és felesleges, ha egy magyarul nem jól beszélő ember veszi a fáradságot és könyvet fordít. Reméljük, anyukája megdicsérte az igyekezetét. De bakker, van (kéne, hogy legyen) a könyvnek olvasószerkesztője, nyelvi és szakmai lektora. Az nem olvasta el? A könyv érdekes. Nem egy tudományos könyv, de érdekes. Viszont a magyar szöveg bosszantóan pocsék, és nemcsak az elütések, betűkihagyások miatt, hanem a nyilvánvaló félrefordítások és a magyar nyelv logikáját, pláne hogy szépségét nélkülöző szövegtákolás miatt is. Elolvasom azért, mert érdekel. De lehet, hogy közben megüt a guta.

Aztán voltunk még az állatkertben, ami még annál is szebb és jobb, mint amilyennek az elmesélések alapján képzeltem. Nyitástól majdnem zárásig voltunk ott, és nem láttunk még mindent. Mondjuk, mi A.-val egész életünkben nem kaptunk annyi bolti nyalánkságot (kürtős kalács, jégkása, bolti ebéd, bolti innivaló), mint amit a gyerekek elkértek annak fejében, hogy hajlandóak legyenek végigkísérni minket a napon, de szerencsére így nem alig hisztiztek.

Mondjuk így: aznap már nem. Mert másnap arra ébredtünk, hogy V. sír, Á. pedig azt magyarázza neki teljes meggyőződéssel, hogy megérdemelte a rugdosást, ami egyébként sem fájhatott neki. Mikor rászóltunk, abbahagyta ugyan a rugdalást, de velünk is vitába szállt, hogy V. milyen rossz karatés, nem tud rendesen célozni, ereje sincs - van neki, csak jószívű, ráadásul azt tanulják, hogy hogy ne ártsanak másnak, mondtuk, de Á. okoskodott tovább. V. pedig új sírásba és egyúttal a múltkori kétéves műsor helyett felnőtt női hisztibe kezdett: felöltözött, megállt az ajtóban és közölte, hogy többé nem él velünk egy háztartásban, amennyiben nem szabadulunk meg Á.-tól azon nyomban: Vagy ő, vagy én! Többet nem szívok egy levegőt vele! És persze vigasztalni sem hagyta magát, dacosan csapkodott, majd mikor azt próbáltam elmondani neki, hogy noha haragszunk Á.-ra és ezt meg is mondtuk neki, nem óhajtjuk nélküle tovább élni az életünket, mert ő is a gyerekünk és őt is szeretjük - na, innentől kezdve V. valódi fúriaként viselkedett, és azt mondta, hogy a "szeretjük Á.-t" állítás egyben magában hordja a "nem szeretjük V.-t" állítást, csalódott bennünk is és megy. És bevágta az ajtót és elment. Én meg hálóingben utána - mert itthon is azért kell zárnunk az ajtót, mert V. a vakmerőségig bátor és makacs és tényleg világgá megy. Amitől én félek. Visszahoztam. Rúgott, karmolt, harapott. Visszaérve azt láttam, hogy Á. békésen olvas, mint aki semmiről sem tehet. Megparancsoltam neki, hogy azonnal ágyazzon be, mindkettejüknek... és vigye ki a kávés- meg a kakaóscsészéket és hangos köszönjük! kiáltással adja oda a recepciósnak. Á. számára már az is nagyon komoly büntetés, ha neki kell V. helyett megcsinálnia valamit, pláne, hogy V. ugyanakkor semmit sem csinál, csak a sarokban térdel arccal a sarok felé - azaz Á. értelmezésében jogtalanul és pofátlanul pihen. Kivitte a csészéket nagy bőgve... és nem jött vissza. Addigra már felöltöztem, mentem körülnézni, Á. sehol. Attól, hogy ő megszökik, kevésbé szoktam tartani, mert nem túl bátor - épp ezért viszont nagyon megijedtem, hogy sehol sem látom, pedig az útra is kimentem, sehol. Reméltem, hogy nem az erdőben bolyong. 10 perc múlva jött be - a panzió közös mosdójából, addig őszültem megint egy sort. Mint láttam, Csíkszeredában még van az én hajszínemből néhány doboznyi.

Ez a reggel azért elgondolkodtatott azon, hogy vajon akkor pihenjük-e ki a leginkább magunkat és az okozza-e a legtöbb örömöt, ha a gyerekekkel együtt nyaralunk, vagy az, ha vágyakozva gondolunk rájuk, békésen iszogatva a kávénkat egy teraszon, majd szeretettel gondolunk rájuk egy kisváros főterén, ahol nem veszünk jégkrémet, vagy nevetve gondolunk rájuk egy hegy tetején vagy a tengerparton, anélkül, hogy félméterenként leülnénk, vagy a nyakunkba gyerekeket ültetnénk, míg a drága kis tündérpalánták otthon vakációznak a szép kertünkben...

Summázat: nagyon jó volt. Csak rövid, már ahogy az a nagyon jó nyaralásokkal lenni szokott. A legfőbb jóként megvan az április végi színem, sőt, talán már néhány nap a májusiból is, igyekszem még fejleszteni. És így, néhány nappal a hazatérés után már csak 5-6 mosás van hátra ahhoz, hogy visszatérjünk a normál kerékvágásba (de bevontam a nem velünk nyaraló ágyneműket is), és már csak két-három csomag nincs kipakolva. De már van körténk a körtebefőtthöz, meg elképzelésem a hétvégi nagy lecsóbefőzésről.

Csak annyit mondhatok,

hogy nagyon, nagyon-nagyon irigylem azokat, akik ezen a héten (is) szabadságon vannak! Pláne azokat, akik a Tiszánál, ahová én idén nem jutottam el - elképzelni is nehéz! - a  hideg miatt.