Szeptember elsejike

Lódobogásra ébredtünk a többszörösen is nevezetes napon. Háromnegyed hatkor. Olyankor még álmodik az ember, ha tud. A lovak hallhatóan a házban nyargalásztak. Sajnos nem tartunk itthon zabot. Igaz, lovat sem. Bár zabot igen, pelyhesítve. Szóval, lódobogásra lábdobogásra ébredtünk. Nyolc láb nyargalászott a lépcsőn, cseppet sem visszafogottan. Hatra sikerült úgy kinyitnom a szemem, hogy én is képes legyek gurulás nélkül földet érni a földszinten. Addigra az asztalnál ültek és reggeliztek. Vagyis Á. itta a tejes teáját (szívesen issza reggel, délben, este), a többiek nézték és a szavait itták. Mert Á. imád szónokolni. Csináltam a többieknek is kakaót, aztán szórtam eléjük egy kis abrakot a dabra. Ették, mesélték, hogy éjjel nem aludtak semennyit, legfeljebb két órát. Hahaha!

Aztán míg én megfürödtem, elkészültem, ők is felöltöztek szép ruhába, kopogós cipőbe (V.-é nem kopogós, de úgy képzeli, hogy az), iskolatáskába és elszaladtunk az iskolába. Á. első óta, vagyis negyedik éve ugyanazt az inget és rövid nadrágot viseli évnyitókon- és zárókon, gazdaságos gyerek, csak hosszában nő, a szélessége/vastagsága változatlan. Gyalog mentünk, mert egyrészt egész  közel van az iskola, másrészt körülbelül olyan távolságban lett volna parkoló, mint amennyire lakunk, csak egy másik utcában, akkor meg minek. Pláne, hogy én úgysem kocsival akartam menni dolgozni. Aztán dolgoztam.

Háromkor hagytam abba a munkát, hogy fél ötre odaérjek értük, mert mint rádöbbentünk, nem hétfő van, hanem csütörtök, és csütörtök délutánonként A. telefonkonferencián vesz részt, így csak én tudok értük menni.  Nagyon nehéz volt a táskájuk, és én hazafelé is gyalogoltattam őket. Szerencsére így is bírták szusszal, igyekeztem minimum négyfelé figyelni egyszerre, mert mindenhol van legalább egy új gyerek, új tantárgy, új tanító, és persze a szülőknek szóló millió feladat, amit azonnal el kellett mondaniuk. Törtünk közben diót. Ezért jó ilyenkor a mi utcáinkon sétálgatni, mert rengeteg a dió. Aztán hazaértünk.

Először is megkértem mindenkit, hogy mossanak kezet, arcot. Aztán Á.-t még vagy tízszer külön. Nem tudom, hogy abból a szép tiszta kisbabából, aki volt, hogyan válhatott a világ legkoszosabb gyerekévé, de az lett belőle. Ettek meggylevest. Aztán A.-val közösen káromkodva elláttuk áttetsző síkosítóval a füzeteket. Aztán A. azt mondta, hogy többet nem hajlandó tanszereket kötszerezni és abbahagyta. Miután megállapítottuk, hogy a könyvek áttetsző ragaccsal bevonva sem lesznek szebbek, viszont nehezebbekké válnak, valamint így is tovább tartanak a kelleténél, a könyvek kötözését megtagadtuk. Á. ujjongott - nem tudom, miért, mert számára a kötözés csak azzal a kellemetlenséggel járt, hogy azalatt szórakoztatnia kellett engem az iskolában aznap történtekkel. Aztán kitöltöttük a kitöltendőket, aláírtuk az aláírandókat és a teljes évnyi túlélőfelszerelésüket begyömöszöltük a táskájukba. És betettünk hozzá gyerekenként 2500 teljesen szabálytalan forintot wc papírra és egyebekre.

Arra való hivatkozással, hogy A. holnap hajnalban úgyis lelép Németországba, így felszabadul a gyereksereg uralma alól, este még rá hagytam a népet és elmentem futkosni. Annyira meleg van még, hogy ujjatlan trikóban is jó meleg volt este 8 után is. De döbbenetemre ma már a fák erősen sárgulnak és hullajtják a leveleiket. Tegnap még alig. És akkorákat villámlott kelet felől, hogy nem csodálnám, ha a jövő héten már pulóverben kéne elindulnunk és hazaérnünk.