Vidám nyári játékok

1.
A következő játék igen egyszerű, kellékigénye szerény, bármely korosztály játszhatja, élvezeti értéke kétes ugyan, de világosan megmutatja, ki a legény a gáton. Kiötlője a kis martine úgy 8-10 éves kora körül, játszótársa a testvére, a 6-8 éves P., a gyakran kitalált ötletes játékok dacára még mindketten életben.

A játék kizárólag nagyon forró nyári napokon játszandó, mert úgy érdekes, déli 11 és 15 óra közt, amikor úgysem szabad fedetlen testtel napra menni. Pedig ezt még mi akkor nem is tudtuk, a naptejből kétféle létezett, 3-as és 5-ös faktorszámú, kényeskedő belvárosi hölgyek részére. Mi a nagymamánknál unatkoztunk csendben a kertben, lévén a buta felnőttek sziesztáztak a házban. De az alvás a csecsemőknek való, véltük akkoriban. És mi már nagyok voltunk, nem aludtunk hát. Hanem nagyon csendben játszottunk. A fekete lópokróccal, amit a fűre terített a nagymamánk, hogy ott üldögéljünk az árnyékban. Az árnyékban üldögélés az alváshoz hasonlóképp a csecsemők és az öregek dolga. Fogtuk hát a vastag fekete lópokrócot, és egyik csücskét felkötöttük a száraz barackfa ágára, így épp a földig lógott. Aztán az első bátor jelentkező a pokróc alá állt és szorosan magára tekerte azt álló helyzetében, majd fekete bugyorként állt a tűző napon, és állt, és állt, és állt... amíg bírta. A másik résztvevő az időt mérte, hogy meddig bírja. Mert neki annál majd tovább kell bírni. Mert nyerni mindennél fontosabb!

Este boldogan számoltunk be akkor épp mentőző édesanyánknak a nagyszerű állóképesség-felmérés eredményéről. Ő megismertette velünk a hőguta szót és bemutatott egy azonnali sápadást kreolról hófehérre. Mert aznap napoztatott fekete pokróc nélkül is többeket vittek kórházba a meleg miatt. És a pokróc alatt akár 80 fok is lehetett, vélte anyánk. Mi bírtuk! És büszkék voltunk rá.


2.
Néhány évvel korábban, vagy később, vagy tán épp abban az évben augusztusban apánkkal Rómába utaztunk. 42 fokot ígértek aznapra, így apánk kissé félve, de elszántan hurcolt bennünket keresztül-kasul az örök város nyilván örök aszfaltján, mert a háromévenkénti útlevél nem tette lehetővé az apácáknál (ahol laktunk) való hűsölést. Apám rajongott mindenért, mi kicsit untuk, de mentünk. Muszáj volt. Aztán találtunk egy parkot, apánk árnyékba vetődött, mi pedig megszálltuk a csodálatos, üres, nyugati felszereltségű, tehát izgalmas, szintén gondosan aszfaltozott játszóteret, amilyenben még nemigen volt részünk. És a csillogó eszközöket váltogatva  hintáztunk meg körhintáztunk, meg másztunk meg ugráltunk egyes egyedül a játszótéren. Órákon át. Apánknak addigra jártányi ereje sem volt,  estére (azóta már ismerem, milyen) migrénje lett. Másnap pisszenés nélkül ültünk a besötétített szobában, legfeljebb újabb törülközőt nedvesíteni mehettünk ki a szigorúan sötétbe burkolt fürdőszobába. Szórakoztatásunkra a vatikáni rádió neszezett alig érthetően.