zöld pulóver

tegnap fogászaton voltam, az élet nem áll meg, a fogak ugyanúgy törnek, mint annak előtte. az odautat végígsírtam, mert eszembe jutott, hogy bár apámtól nem szerettem tanulni (matekot, németet, stb), mert irreális elvárásai voltak és vállalhatatlan hangnemben és eszközökkel próbált a szerinte helyes útra terelni, de valahogy a vezetés terén mégis jó tanító volt. elég későn szereztem jogsit, harmincon felül, nem is volt kedvem hozzá, csak azért mentem bele, hogy ha sürgős esetben kórházba kéne vinnem valakit (igen, a szokásos optimizmus), megtehessem. végül erre is sor került, 2019 karácsonyán, de ennyire most nem kell előreszaladni. szóval már épp megvolt a jogsim, kellett volna gyakorolni, de az amúgy, más körülmények közt mindig türelmes és jófej A. az autóban az anyósülésen komplett idiótává változott, képes volt tapsolni az orrom előtt, ha nem kanyarodtam be időben egy utcába és túlmentem rajta - nem szerettem vele vezetni, mondtam is, hogy elég volt. és akkor apám egyszercsak azt mondta, hogy vezessek vele az ő kocsiján. kicsit sem fűlött hozzá a fogam, nem akartam, hogy üvöltsön, gúnyolódjon vagy felpofozzon (bár olyat 19 éves korom után talán már nem tett többé) - de nem volt megfeleő indokom és bátorságom ellent mondani neki, ezért kénytelen-kelletlen belementem. eleinte eléggé rettegve - de apám meglepően kedves volt, türelmes, nem csak nem üvöltött, de még dicsért is, hogy jó ütemben váltok, meg hogy nyugi, nem kell rohanni. és lehülyézett másokat, akik nem adtak nekem elsőbbséget. szóval, meglepően jó és egyúttal hasznos is volt vele vezetni. A.-val azóta is nagyon ritkán megyek úgy, hogy én vezetnék, bár már nem szól bele, sőt, ha megkérdezem, inkább (némi eufemizmussal élve) elismerően szól - mégsem. apámat viszont sokszor vittem, különösen az utóbbi időben én autóval valahová, és sosem szólt be vezetés közben. ezen zokogtam egy kört - és közben örömmel konstatáltam, hogy így is tudok az útra figyelni. a műszerekre meg nem kell már, az megy magától. aztán beültem a fogorvosi székbe és elment az ablak előtt valaki, aki csak válltól lefelé és pocaktól fölfelé látszott, zöld pulóver volt rajta és apám (egy évekkel korábbi) testalkatát idézte - úgyhogy megint elsírtam magam tátott szájjal, a fogorvos meg is ijedt - de megnyugtattam, hogy nem az fáj, amit csinál, csak ez a zöld pulóver, hüppögtem. megnyugodott - és hamarosan én is, abba is hagytam a sírást. aztán hazafelé, amikor elkezdtem gondolkodni, hogy vajon apám melyik zöld pulóvere juthatott eszembe, rájöttem, hogy nem is tudom igazán, van-e egyáltalán zöld pulóvere. majd megnézem, ha legközelebb megyek hozzá. mármint a házába.  próbálom intézni a temetést is. kedves a temetési ügyintéző, de iszonyú mennyiségű dolgot kell intézni. születési és házassági anyakönyvi kivonat és a válásról a végzés. minek? remélem, akkor sem anyukámmal együtt akarják temetni, ha nem találunk papírt arról, hogy elváltak. talán azt bemondásra is elhiszik, hogy ő még él. eh, ilyesmivel nem viccelődik az ember, ugye?