Élők és holtak

A mai szabadságom örömére elmentem kirándulni sétálni egyet a közeli kiserdők egyikébe. Kevesebben voltak, mint amire számítottam - és ez nagyon jólesett, sokszor maszk nélkül bóklásztam. Nem akartam sokat vagy gyorsan menni, nem akartam célba érni, a saját tempómat akartam végre megélni - és sikerült megtalálnom. Jó volt nem célirányosan menni, hanem mindig arra fordulni a keresztutaknál, amerre épp vonzóbbnak tűnt az erdő (és amerre nem láttam senkit). Sok fa virágzik, édes mézillat keveredett a fenyőillattal, a napsütötte földszaggal. Pont optimális volt a meleg, épp kellemes a szél. Mivel egyedül mentem, akkor és annyi időre álltam meg bámészkodni, fotózni, arcot napoztatni, amennyire akartam. Senkit nem kellett követnem, senkivel nem kell iramot vagy irányt egyeztetnem, vidáman énekelgettem magamban, majd félhangosan is. Pompás két-három órát töltöttem egyedül, és végig úgy éreztem, hogy üdítően jó társaság vagyok magamnak. Itthon pedig napozással folytattam, miközben podcastokat hallgattam (vicces, hogy mennyire avítt és cikis dologgá vált rádiót hallgatni és mennyire trendi podcastot, holott - eltekintve a magyar rádiók siralmas állapotától - tök ugyanaz a kettő)