korral jár

Felhívott a tesóm, és a boldog születésnapom mellé azt is mondta, hogy elmegy majd Á.-ért a vasútállomásra és hazahozza - ami nagyon jó, mert egyrészt igen megtisztelő, hogy az én kedvemért csillogóba öltözött az ország, ágastul - bogastul, aszfaltostul, másrészt erősen törtem a fejem, hogy a direkt nekem ajándékul rendelt országos csúszkálás rám eső részét milyen öltözékben merem végrehajtani - avagy inkább éjszakázzon-e Á. valamelyik nagyobb pályaudvaron, végül is pizsama meg fogkefe van nála. Esetleg végső soron jöjjön-e haza egyedül a bőröndjével (bár ez nem az a vonal, ami felénk vezet, így ismeretlen számára az út, de nyilván képes rá, és végül is még mindig egészségesebb tövig rágni a körmöm, mint eltörni valamimet, amim amúgy sem működik, vagy akár valamimet, amim még igen). Szóval, azt mondta a tesóm, maradjak csak itthon nyugodtan, majd ő hazahozza. Hurrá, megkönnyebbülés. És elmondtam, hogy Á.-t a kis kék bőröndjéről fogja felismerni. (Ennyit változott volna két hét alatt? - kérdezte a tesóm meghökkenten) Jaj, dehogy - pironkodtam. Aztán még az is eszembe jutott, hogy de egy valamit mégsem mondtam meg a tesómnak. És külön figyelmeztettem arra is, hogy a közel 160 cm-es Á. számára már nem lesz szüksége gyerekülésre. A tesóm azt mondta, ezt is tudta. Persze, ő még fiatal.