Ünneplős

A Pi életét néztük meg, mindannyiunk megelégedésére. Azt hiszem, a 12-es korhatárkarika ellenére is jól érthető volt Á. és V. számára is - azt gondoltam, ha nem is értenek mindent (na, de ki ért mindent?) legalább a (z OK, néha giccsbe hajló) szép képek miatt érdemes megnézni. De azt hiszem, sok minden átment az lényegből is. És valószínűleg emlékezni fognak rá később is, mert igazán látványos film. Pedig nem 3D-ben néztük meg, mert azt mind utáljuk, ha 3D-t akarunk, színházba megyünk vagy sétálunk a városban. A film Á. szerint túl szomorú, de neki is tetszett. V. pedig Pi apját kárhoztatta (némileg és kissé), hogy az ő döntése nélkül nem (így) haltak volna meg sem az emberek sem az állatok. Hát, igen. Azt hiszem, meg kell tanulni nemcsak vígjátékokat nézni. Örülök, hogy felnőtt ismerőseink véleményével szemben, akik az azonos korú gyerekeiket sosem vitték volna el rá, de ők maguk is unták, Á. és V. sem vontatottnak, sem unalmasnak nem találták a filmet. Ahogy A. és én sem.

Utána pedig megkockáztattuk, hogy ünneplésként megkóstoljuk a Magyarországon kapható (egyik?) legdrágább fagyit, a hágendázst (vagy mit). Nos, a választott ízek mind igen-igen finomnak bizonyultak, de tényleg. Ennél sokkal többet is el bírtunk volna nyalogatni belőle.

De:

a drága fagylalt nem jár együtt sem a valódi logikával, különösképpen nem pedig a kedves, kulturált, vendégmarasztaló kiszolgálással. Sajnos.

A logikája:
Egy gombóc 850 Ft. OK, lehet hanyatt esni, ennyi. De egy gombóc az két gombóc (még ha kicsik is). És különféléket is lehet választani. Vagyis egy gombóc igazából 425 Ft (még mindig kurvadrága persze), viszont tényleg a kettő kisgombóc a legkisebb válaszható adag.

A kiszolgálás:
Ez akasztott ki inkább, mert hogy luxusra szórjuk a pénzünket, azt előre is tudtuk. A nő odafordult először Á.-hoz: na, mit akarsz? Á. mondta, hogy mit kér. Tölcsér vagy doboz? - kérdezte undokul a nő. Mindet dobozkában (ti. papírpohár kanállal) fogjuk kérni - vettem át a szót Á.-tól. Á. azt mondta, kávét kér. A nő meghökkent: te szereted a kávét??? Á. azt felelte, hogy igen. Mert tényleg - noha egy-egy feketekávés kockacukron kívül gabonakávét isznak.  A nő erre olyan pofát vágott, mintha Á. azt jelentette volna be, hogy naponta nyomjuk teli heroinnal. Mondjuk így, erősen rosszallta Á. választását. De megerősítettem, hogy mehet a kávéfagyi, nem értette rosszul. A nő tehát behajolt lógó hajával a pultba, fejével súrolta a pult felhajthatós üvegét és kiszedett két gombócnyi fagyit. És te? - kérdezte aztán V.-t. Én is kávét kérek és csokit. Milyen csokit? - kérdezte a nő, miközben fintorogva tudomásul vette, hogy minden gyerekünket rendszeresen mérgezzük. Sima csokit - mondta V. Van belga, meg praliné, meg... és volt még néhány, V. számára tökéletesen irreleváns jelző. Csak sima csokit kérek - így V. A további vegzálástól megmentettem a kis butát, azt mondtam, ez legyen, itt, ni - és rámutattam az egyik ki tudja, melyikre. Tölcsérbe vagy dobozba? - hangzott fel ismét. Mondtam, hogy mindet dobozba kérjük... - így a hajzuhatag ismét alámerült a fagylaltok közé. Aztán én következtem. Tölcsérbe kéri? - kérdezte konokul a nő. Nem, dobozba. Akkor szóljon! - tette vissza a tölcsért morogva. Én közben elküldtem a gyerekeket, hogy üljenek le egy asztalhoz. Az foglalt! Mind foglalt! - sivította a nő. És nem véletlenül azok! De ki a fene gondolná, hogy egy bevásárlóközpontba helyet kéne foglalni a fagyishoz? Kiültettem tehát őket a forgalomba, kicsit távolabb. Mondjuk, ott csak két szék volt négyünknek, így mikor megláttam, hogy a benti asztalok közül mind üres, mégiscsak visszaültünk. Jól is tettük, mert míg ott voltunk, végig voltak szabad asztalok. Szóval, hajzuhatag ismét a hűtőpultba, kimerte a kérteket és a kezembe nyomta. A. szerencsére nem kért fagyit, így nem bosszantottuk fel ismét szegény dolgozót, csak fizetett becsülettel.

Konklúzió: nagyon finom a fagyijuk, igazán! De nem itt fogunk rendszeresen asztalt foglalni magunknak. És ennek a horrorbrutál ár csak az egyik oka.