Nagyon köszönjük!

Valószínűleg sem a néni sem a bácsi nem olvassák a blogomat. A kutyájuk egészen biztosan nem. A néni és a bácsi talán interneteznek, talán nem. Valószínűleg könyvet olvasnak, és valószínűleg tájékozottak a világ dolgaiban - ezt sem tudom persze, de olyannak látszottak. Vagyis a néni, mert csak vele beszéltünk. Hat unokájuk van, ezt elmondta a néni. A bácsit pedig rajta keresztül próbálom elképzelni. A bácsit, aki kiment kutyát sétáltatni a térre, aztán hazament a feleségéhez, és azt mondta, van a téren egy gazdátlan bicikli, gyerek meg sehol. A felesége visszaküldte a bácsit egy gondosan nejlonbugyiba tett papírral, amire piros betűkkel azt írták: Találtam egy biciklit, érdeklődni lehet a Közeli utca 25-ben. Kitűzték a kerítésre, a bicajt pedig hazatolták magukhoz, hogy el ne vigye valaki.

Elég sokára találtuk meg a papírt. A vendégek már délelőtt megérkeztek, volt nagy sütés-főzés, gyerekzsivaj, ebéd után újabb vendégek jöttek, de a délelőttiek is maradtak még. Mivel felszállt a köd és kisütött a nap, kimentünk mindannyian a térre. Mindenki gyalog, épp ezért Á. persze biciklivel, maga előtt rugdalva a focilabdát és hóna alá szorítva a frizbít. Egy órát lehettünk kint, elsőként Á. indult haza duzzogva, azt mondta, unatkozik a sok kicsi és a sok felnőtt közt. Hamarosan követtük mind, kinek pisilnie kellett már nagyon, ki éhes volt, de olyan is akadt, aki a rózsaszín dobozos Babart (az elefántot) szerette volna mindenképp megnézni V. beleegyezésével. Főtt még egy nagy adag tea, sült még egy tepsi sütemény, aztán jól besötétedett és a felnőtt vendégek cihelődni kezdtek, a gyerek pedig vérmérséklettől függően elbújtak, kifogásokat találtak, vagy őszinte, kőkemény hisztiben törtek ki - mindezt csak azért, hogy még ne induljanak haza. De végül minden vendég elindult, magunk maradtunk a házban. Mivel sok finomságot ettünk, A. és én úgy éreztük, muszáj lemozognunk a napot, így sétálni mentünk. Az úton volt köd, levélfüst, csillagnézés, kutya- és macskabámulás, mindeközben beszélgetés, körülbelül egy órás kör után értünk haza. Ahogy beértünk a kapun, látom, hogy eggyel kevesebb bicikli áll a helyén, mint kéne. Kérdem A.-t, jól látom-e. Jól, döbbent meg ő is. És neki az is rögtön eszébe jutott, hogy Á. bicajjal indult a térre és dúlva-fúlva gyalogolt haza.

Bejöttünk még felöltözve a házba, hogy megkérdezzük Á.-t, hol maradt a bicikli. Milyen bicikli? Az én biciklim? Ott hagytam? Nem tudom, hol.... valahol a téren. A.-val kimentünk tehát, hogy megkeressük. Nem túl nagy tér. Fás, bokros, játszóteres, sportpályás, kutyasétáltatós. Sötétben hatalmas. A bicaj sehol. Ezerszer körbejártuk, kutyásokat kérdeztünk, kutyaszarba tapostunk, a bicikli sehol. Aztán felhívtam E.-t, talán emlékeznek, hol hagyhatta. Emlékeztek. Vaksötét volt. Végigtapogatóztuk a kerítés mentét, a bokrokat, a padokat, a bicaj sehol. Aztán a kerítésen, jóval fejmagasság felett megpillantottam egy fehér táblát. Vagy lapot. Valamit, ami talán nem szokott ott lenni. Megvilágítottam a telefonommal. Piros betűkkel ez állt rajta: Találtam egy biciklit, érdeklődni lehet a Közeli utca 25-ben. Rohantam a közeli utcába. Megtaláltam a házat, becsöngettem. Nagy sokára előjött egy kutya. Aztán egy néni. Jó estét! A bicikli miatt jöttem!

Rövid beszélgetés és egyeztetés után, hogy tényleg a miénk-e a bicikli, visszakaptuk. Hazatoltuk A.-val. Eddig csak az én derekam volt kiakadva, most már A.-é is. De nagyon-nagyon örülünk, hogy megkerült! Á. holnap reggeli feladata, hogy reszeljen egy almás pitényi almát, és még ebéd előtt személyesen is köszönje meg, hogy a szanaszét hagyott biciklijét megőrizték.