Vallatószékben

Ültem az íróasztal előtt a székben, amikor Á. bejött és lefeküdt velem szemben a hideg földre. Felnézett rám és azt mondta, azonnal valljam be, hogy én vagyok a Jézuska. Jó - mondtam én - bevallom (mert nem akartam, hogy sokáig feküdjön a hideg földön). És valld be azt is, hogy egyedül tőled kapjuk az ajándékokat - parancsolta. Mondtam, hogy rendben, ezt is bevallom. Bár - tettem hozzá - ennek apa nem fog örülni, mert ő szegény azt képzeli, hogy tőle is kapjátok. Jó, akkor valld be, hogy mindennek te adod a felét - mondta Á. OK, mondtam, bevallom, hogy mindennek a felét én adom. Sőt, pontosítottam is, hogy mindig pont a felső 50%-át. Az alsót meg apa. De ha megfordítjátok - folytattam - akkor a felső 50% származik apától és az alsó tőlem, de tudnotok kell azt is - folytattam még tovább - hogy nem szabad minden ajándékot megfordítani, mert van, ami kiömlik, és akkor például kárba vész az ajándék, bárki adja is. Meg ott van például a puszi, amit adok, annak is csak a teteje van tőlem, pedig ezt eddig nem is sejtettétek, ugye, a felső 50%... itt történt körülbelül, hogy Á. nagyon mérges lett (nagyjából úgy, mint amikor tavasszal ismertem be mindent, amit csak kért), és tudjátok, mi volt a harag legfőbb oka? Az, hogy nem is igaz, amit mondok, mert nevetek. Pedig tényleg bevallottam. A Mikulást, a Jézuskát és a nyulat is, sőt, mindennek pontosan az 50%-át. És mégsem jó neki így sem. Mert szerinte más 11 éves gyereket nem néznek már hülyének a szülei. De hát most vallottam be mindent! - tiltakoztam a hülyének nézés vádja ellen. De így sem hitte el, hogy bevallottam, hogy én adok mindent, vagyis csak a felét mindennek, és hogy ez így igaz. Nahát!