Egy Patyomkin-háztartás lerombolása

Azok közé a szerencsétlen páriák közé tartozom, akikre nagy hatással van, hogyha vendégek jönnek. Én nem mondom, hogy anélkül, csak úgy magunknak sosem takarítanánk, mert persze hogy takarítunk. Amikor ráérünk. De mielőtt vendégek jönnek, valahogy kiélesedik a látásom, és észreveszem a morzsát a kenyértartó mellett, a pókhálót a sötét sarokban, a félrecsúszott terítőt az asztalon, mindent, ami amúgy azért annyira nagyon nem zavar. És fenn akarom tartani a látszatot. Amely látszat persze amúgy is csorba és görbe, mert amikor nálunk nagy rend van, akkor simán elhiszik a látogatók, hogy jaj, bocs, nem volt egy cseppnyi időnk sem pakolni. Sajnos. A. persze berzenkedik az én ilyen típusú aggodalmaim (és a hatására jelentkező parancsuralmi rendszer) miatt, mert szerinte egyik alkalmi látogató sem fog benézni a szemetesvödör mögé, vagy a zoknis fiókba, sőt, az ágyak bevetettségét sem fogják ellenőrizni a hálószobában, és tényleg, eddig egyetlen vendégünk sem (na jó, egy) vetemedett ilyesmire, de az ördög nem alszik, muszáj fejvesztetten készülődni. Később persze azoknak, akik gyakran jönnek, kénytelen vagyok bevallani az igazat, hogy igazából iszonyú rendetlen vagyok, nálunk erre kell számítaniuk (cserébe viszont ha azt mondom, jöhetnek, örülök nekik, akkor valóban örülök) de vannak, akik nagyon ritkán járnak erre, na, előttük nem nyílok meg ennyire.

Ma ritka látogatókat vártunk: Á. egyik új osztálytársa és szülei ígérkeztek hajnali tízre. A szülők persze csak elhozni a kisfiút, de egy rövid idő is elegendő lesz arra, hogy benézzenek a wc csésze pereme alá, meg ránkpirítsanak, hogy ritkán öntözünk, így ráparancsoltam a családra, hogy dolgozzanak. És persze magam is nekiláttam eltüntetni az árulkodó jeleket, amelyek szerint mi itt rendszeresen lakunk, élünk, tartózkodunk. A szeptember eleje amúgy is korlátozottan alkalmas vadonatúj látogatók fogadására, mert még tart az iskolai bekötészet, meg a halmok, amiket be kell vinni, meg másik halmok, amiket kinőttek, meg a nyári-őszi törésvonal következtében kialakuló ruhahalmok, amiket át kell nézni, meg zöldség- és gyümölcshalmok, amikkel kezdeni kéne valamit, szóval, halom halmozódik halom hátán, tényleg borzalom. Na de hát ők (mármint L.-ék) voltak olyan kedvesek, hogy még év eleje előtt meghívták Á.-t magukhoz, hogy a fiúk ne egy vadidegen osztályba csöppenjenek szeptember elsején, ami idén harmadikára esett, így illőnek találtam mihamarabb viszonozni a kedvességüket. Mert év közben, mikor már fuldoklom a munkákban, ez nehezebben megy. Szóval, elkezdődött a rohammunka:

én: miért van több kiló homok a mosdókagylóban?
V.: Á. mosott ott fogat utoljára!

Á.: éhes vagyok!
én: moooooost????
Á.: most
én: egyél kenyeret
Á.: hol van?
én: a kenyér? a helyén
Á.: nem találom
én: innen látom
Á.: én nem látom
én: kiüti a szemed...
Á.: eeeeez????
én: igen
Á.: de ez be van bugyolálva! miért takartad így le????
én: (most mi a fenét mondjak? hogy mindig így szoktuk? az túl erős lenne) szoktuk... ha nem eszitek meg hamar

én: szedd le a fregolit!
V.: miért? hogy ne lássák, milyen bugyit hordunk?

én: van víz a hűtőben?
Á.: minek?
én: hát, ha szomjasak lennénk
Á.: ti úgyis csak sört isztok!
(ez jó lenne, de sajnos egyáltalán nem igaz)

szintén én: pakold el a cipőket!
Á.: hová?
én: a helyükre!
Á.: de miért? úgyis egyszer elő kell venni őket

szintén én:a bepakolt iskolatáskátokat tegyétek ki az előszobába!
Á.: hogy azt higgyék, hogy ilyen rendesek vagyunk?

Eljött tehát a tíz óra és vele L. A szülők persze a kapunál nem léptek beljebb, átadtak egy nagy palack mustot meg vagy öt kiló szőlőt, itt hagyták L.-t, megmondták, mikorra jönnek érte és örültek a szabadnapjuknak. Még a kerítés lepattogzott festékrétege láttán sem ráncolták a homlokukat, talán észre sem vették...