Egy tál lencse

Semmi izgalmas nem következik. Nem adtam el az amúgy kétes örömökkel és előjogokkal járó elsőszülöttségemet lencséért, mert noha nálunk mindenki nagyon szereti a lencsét, nem volt jelentkező, akinek érdekében állt volna a születési sorrend megváltoztatása lencséért. És más holmim sem kellett senkinek lencséért. Így aztán kénytelen vagyok venni a lencsét, jó sok pénzért. Szoktam venni, gyakran főzök lencsét, nem csak újévre (az állítólag a lencse újévi fogyasztásáért garantált pénzeső eleddig elmaradt, de ez egészen biztosan nem a lencsefogyasztási szokásainkon múlik). Használok szokványos barna vagy zöld lencsét, de szoktam venni török vöröslencsét is. Szívesen csinálok lencselevest vagy -főzeléket, lencsegulyást, lencsesalátát, lencsekrémet. De ennél többfélét nem tudok, ezért szoktam nézelődni a neten, hogy mit lehetne még. És minden recept, a jobbfélék is meg a csapnivalóak is, azzal kezdődik, hogy áztassuk be a lencsét éjszakára. Én még sosem áztattam be, mert a lencse nálunk áztatás nélkül is fél órán belül megfő omlós puhára. A vörös még ennél is gyorsabban.

A poszt célja tehát egyetlen kérdés: aki áztatja, az miafenéért áztatja a lencsét?

Ma egyébként nem lencse volt, hanem karfiolleves és mákos guba (meg lecsó), holnap pedig pizza lesz. Mai konyhai tuti tipp: egyiket sem kell áztatni!