Á. tegnap focitáborba ment. Kikísértük a vonathoz, felrakodtuk a málháját, és bíztunk benne, lesz aki segít levenni. Lett. Kértem, hogy telefonáljon néha, mert szeretem tudni, mi van vele. Mondtam, hogy vigyázzon a holmijaira, ne hozza majd haza más koszos félpár zokniját, vigyázzon és figyeljen a többiekre, de legfőképpen saját magára. Á.-t főleg az érdekelte, a várakozás hosszú, unalmas perceiben focizhat-e. A pályaudvaron??? - háborodtunk fel A.-val teljes összhangban. Dehogy focizhatsz! - mondtuk. Vagy a teljes zsebpénzedet labdára szeretnéd költeni a táborban, ha ez elgurulna vagy tönkre menne? - kérdeztük. Nem, dehogy - ingatta a fejét búsan Á., és boldogtalanul nézte a fülke magas csomagtartóján a sporttáskát, ami a labdáját és a csokis mazsolákat rejtette, elérhetetlenül.
Ma hazatelefonált, pedig nem szokott, pláne nem a tábor elején. Négyágyas szobában van, a kaja jó. A gyerekek kólát öntöttek a teájába, megkérdezte, szerintünk mit csináljon vele. Szerintünk öntse ki. Edzésen pedig a labdáját kirúgta a pályán kívülre az utcára, ahol egy kutya a labdát szétmarcangolta, sőt, a labdával végezve még egy gyereket is megharapott. Most indulnak futni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése