2012. február 5., vasárnap

Különböző ízlések, pofonok nélkül

Megnéztük a HP4-et, méghozzá családilag, A. nagy képernyős gépe elé tömörülve. Én ültem A. dolgozós karosszékében, mellettem V. és Á. egy irodai széken egymás mellett, némileg a hátunk mögött A. a földön, mert neki csak ott jutott hely. És mert ő elég magas ahhoz, hogy a földről ülve is lássa. A. és én már láttuk korábban, mi végigaggódtuk a filmet. Én amiatt, hogy V. majd félni fog, mert még nem neki való, A. azon, hogy Á. lever valamit az asztalról filmnézés közben, vagy beleborítja a tejes teáját a billentyűzetbe, vagy valami egyéb helytelenséget művel. Aggodalmunk utólag feleslegesnek bizonyult, Á. nem borított bele semmit a gépekbe és V. nem félt. Sőt, azt mondta, a következő részt is megnézné. Még mit nem! - mondtam azonnal én. Persze, rendben! - mondta azonnal A. Á. pedig azt mondta: én nem fogom megnézni, mert már ebben is sok rossz rész volt és abban még több  lesz. Na látjátok! - mondtam diadalmasan, még Á.-nak sem való, pedig ő már 34523452187643-szor olvasta mind a hét kötetet. Féltél? - kérdeztem Á.-t védelmezőn. Dehogy féltem, mitől féltem volna? - méltatlankodott Á. kissé lenézően. De hát most mondtad, hogy sok volt benne a rossz rész! - fakadtam ki. Igen, ezek folyton egymást bámulják és csókolóznak! - tekergőzött Á. szenvedőn. Nem bírom az ilyesmit! - tette még hozzá. Remélem, az azért nem zavar, ha mi apával megöleljük egymást - kérdeztem meghökkenve. Ha nem látom, akkor nem nagyon. De azért inkább ne csináljátok akkor sem - mondta homlokráncolva Á.

***   ***   ***

Hirtelen  telefont kaptak a gyerekek. Úgy gondoltam, nincs még rá szükségük. Hogy akkor mégis hogy történt? Így: néhány évvel ezelőtt mindenféle vásárláskor telefonokat osztogattak különféle cégek. Én kontaktlencse vásárlással jutottam hozzá négy telefonhoz,  és még egyet kaptam akkor is, mikor könyveket vettem egy több évvel ezelőtti karácsonyra. Szeretem, hogy létezik mobiltelefon, az enyémet használom is rendszeresen, telefonként is, meg zenét is hallgatok rajta és fényképezek is. Szóval, hasznos dolognak tartom. Annak már nem nagyon örültem, hogy lett egy külön céges telefonom is, mert két telefonra figyelni már túl megterhelőnek tartom - így viszont nem a saját költségemen kell cégügyekben telefonálgatnom, így minden erőmet összpontosítva mégis használom mindkettőt. De a cégest nem szeretem, remélem, nem okozok ezzel törést őbenne. Szóval, mikor aztán néhány hét leforgása alatt újabb öt (!) telefonnal gazdagodtam, a tőlem elvárható egyetlen lépéssel hatástalanítottam a telefonokat: betettem őket a szekrényem aljába azzal az ősi mentalitással, hogy kidobni azért kár lenne, majdcsakjóleszvalamire. Ültek a telefonok a szekrényem aljában - és nem lettek jók semmire. A.-nak volt telefonja, nekem kettő is, több nem kellett. Aztán egy következő karácsony előtt három telefont odaajándékoztam azoknak az ismerőseimnek, akiknek a gyerekének telefon kellett karácsonyra, de nem volt pénzük sokat költeni rá, és örömmel konstatáltam, hogy már csak két élősködő telefon veszi el a helyet a szekrényben a hasznosabb dolgok elől.

Az én gyerekeimnek nem kellett még telefon, mert kicsik voltak. És nem is akartak telefont. Vagyis Á. nem akart. V. már óvodás korában szeretett volna, de nehogy már! Aztán a napokban szekrényt pakoltam, és az felesleges telefonokat átutaltam A. nagy szekrényébe, ahol a telefonokhoz hasonló drótok, kapcsolók, billentyűzetek és egyéb vickek-vackok laknak, hogy így megfelelő társaságba kerüljenek, míg nem találunk jobb helyet számukra. Mert Á.-nak és V.-nek még nem kell telefon. Gondoltam én.

V. néhány órán belül megjelent a telefonnal. Csillog a szeme, ragyog az arca:
apától kaptam!!!! kaptam apától egy telefont! apa telefont adott nekem!!!! és látszott rajta, hogy erősen leköteleződött, hiszen telefont kapott apától. Ezt persze Á. sem hagyhatta szó nélkül - de mivel ő továbbra is ódzkodott az eszköztől, amin beszélgetni kell, hát nem kunyerálni kezdett ő is egy másikat, hanem nehezményezni, hogy V.-nek miért van telefonja, ez igazságtalan, vegyük tőle is vissza (igen, igen, a szomszéd tehene) V. persze semmi pénzért nem vált volna meg a telefonjától, szaladt A.-hoz védelemért. Mert tudta, hogy én nem támogatom mert korainak tartom a telefonnal való ellátottságot. A. megvédte. És elkezdte A.-t is rábeszélni a másik telefonra. Az ígéreteit azzal kezdte, hogy játszhat rajta, és hogy nem kell vele telefonálnia. Én úgy gondolom, ha már van telefonjuk, akkor tudjanak rajta telefonálni, de nem nagyon kéne villogni vele, meg zenélni, meg játszani, ami csak a figyelmüket vonja el más dolgoktól. De A. már úgy meggyőzte Á.-t, hogy nem tiltakoztam tovább. Különösen, hogy Á.-nak az új iskola miatt szeptembertől én is szántam egy telefont. Mintegy beavatási szertartásként. Mert már nagyfiú. És hogy elérhető legyen. Ehhez képest most van egy telefonja, amiben egy érvényét vesztett simkártya segítségével játszani ugyan tud, de telefonálásra nem alkalmas. Szerencsére focis játék is van rajta, így megszerette. V. pedig állandóan a fülhallgatóval a fején tekergeti a csípőjét. És mindkettő roppant boldog,  A. főisteni pozíciója megingathatatlanná vált.

1 megjegyzés:

  1. Én is úgy gondoltam ráérünk még vagy 2-3 év múlva telefont adni a gyerekeknek (a nagyoknak). Egyedül nem közlekednek, vagy mi vagy a nagyszülők viszik őket ahová kell, iskolába minek, úgysem használhatják. Aztán máshogy alakult, Adrika ősszel meglátta a HelloKittys készüléket és megoldódott a Karácsonyi ajándék. És elsősorban nem telefonálásra használja. Mondanom sem kell többet tud a készülékről mint én az enyémről, de legalább van valaki aki kihasználja a családban, amit a mai okostelefonok tudnak:D. Arra megkértem, úgy állítson át rajta valamit, hogy szükség esetén vissza is tudja állítani, mert minket az apjával ugyan hiába kér meg rá:-)

    VálaszTörlés