Milyen emberek vannak!

1.
Ma a buszon hazafelé volt egy nő. Korra úgy 40 és 65 közé tehető. Öltözködését és hajviseletét tekintve a nyolcvanas évek vidéki stílusa: rövid, berakott (? - nem tudom, mit jelenthet, de úgy hangzásra ez illik ide), bronzvörösesre festett haj, pirosítózott arc, vastag, vörös rúzs, szigorúra szorított száj, arany (színű) fülbevaló, lelógós, a függője alakra olyan, mint egy adag csavart tehénszar. Térdig érő, fekete alapon fehér kismintás szoknya valami vékony nájlonból (sic), nem illik a bordázott, vakító műrózsaszín kötött pulóverhez - bár ahhoz mi illene? Szatyrok. Fekete szandi, nagylábujj kilóg. Leteszi a szatyrait egy teljesen átlagos kinézetű fekete műbőr duplaülés ablak melletti székére, elővesz egy papír zsebkendőt, és tisztogatni kezdi vele a másik ülést. Áttörli vagy hússzor, néhányszor tiszta zsebkendőt vesz elő hozzá, nézi, vizsgálja, még rá is köpköd kicsit. Aztán mikor elég tisztának találja ahhoz, hogy ráüljön, a zsebkendőket akkurátusan betömködi az ablak melletti ülés és a busz fala közé. szigorúan, de elégedetten szemlélődik, míg le nem száll.

2.
A kórházban várunk a sorunkra a minap. A sor hosszú, vagyunk vagy ötvenen, a többség áll, néhányan ülnek (néhány szék van csak). A tömeg nem csökken, bár lassan cserélődnek az emberek. Nagyon lassan. Én délelőtt tízre mentem és este negyed hatkor jöttem el, az utolsó másfél órában jutottam székhez, persze az ajtótól távol. A behívás sorrendje teljesen esetleges, az ajtókon ilyen-olyan cetlik hirdetik, hogy a behívó kódszám nem jelöl sorrendiséget. És tényleg nem. Mindenki feszült figyelemmel tapad a kijelzőre, hátha az ő számát húzzák ki odabent. Van tolakodás és veszekedés bőven, az emberség kijjebb szorult valahová a levegőtlen, szűk folyosóról. Érthető, szökik mindenki, akinek nem muszáj ott lennie. Az ajtókon kívül nem kilincs van, hanem gomb. Amikor nyithatóvá teszik belülről, azt éles berregés jelzi. A berregés többnyire egybe esik a számkijelző éles sípolásával, ami azt jelzi, hogy új nyertest sorsoltak. Aki végzett, az azon az ajtón jön ki, ahol a következőnek be kell mennie, ahol kis ideje ő is bement. Tíz kijövőből kilencen kattanásig zárják az ajtót maguk után, mielőtt még a következő bemenő hozzáérne. Zimbardo kísérletének spontán ismétlése húszpercenként. Az eredmény ugyanaz. A kísérlet nem szakítható félbe, élesben megy.


3.
Egy tízéves kisfiú sír dühös csalódottsággal este hétkor a nagyszobában. Azt mondja, rossz szülei vannak. Azelőtt játszottak vele és beszélgettek, szerették őt és a testvérét. Már csak szidni jöttök haza! - mondja vádlón. Apa is csak ül a gépe előtt, dolgozik, mintha a világon sem lennénk. Te is csak azt nézed, honnan hiányzik egy pont vagy egy vessző. Meg hogy mi van a tolltartómban. Nem maradok itt veletek, elmegyek aludni inkább korán! A szülei mi vagyunk. Azt mondom neki, legyen kicsit elnézőbb hozzánk. Sem A.-nak, sem nekem nem volt még soha egy tízéves kisfiunk és egy nyolcéves kislányunk, most csináljuk először. Néha bénázunk, mondom bénán. Á. az ölemben sír tovább, V. elolvassa nekem a megtanulandó verset. A. is előjön a dolgozószobából. Végül megbocsájtanak és megnézünk négyesben három epizódot Findusz ezeréves kalandjaiból. Á. és V. szívből kacagnak századjára is a hatalmas zöld kolbász támadása miatt méltatlankodó,  eltörött fülű macskán. Nézem Á. koszos fülét, de nem szólok, hogy mossa meg. V.-nek sem, hogy a bepakolt iskolatáskát húzza ki a fotel alól. Igyekszem felnőni a feladathoz, nevetek inkább a vicces filmen.