Átesni a ló naposabbik oldalára

Hát, persze jobb lenne a lovon vágtatni, kerengélni, élhetőbb tájakat keresni dús fűvel, folyókkal, lombsátorral, de pláne így télen a kopár,  szeles, árnyékos lóoldalnál ez máris sokkal komfortosabb - aztán majd meglátjuk (én). hogy mit hozok ki belőle (én).

nekrológ

Olvastam egy ismerős szomorú, de szeretetteljes búcsúszövegét a neten, az apjától köszönt el, aki alkoholfüggőként nagyon nehezen kapcsolódott saját gyerekeihez is, pedig büszke volt rájuk - ezért a kölcsönös szeretet ellenére sem jött létre köztük soha mély apa-gyerek viszony. És én némileg irigykedtem, mert az én apám még a hátam mögött sem volt rám soha büszke, nemhogy szemtől szemben, igazából semmit nem tudott rólam, mert nem érdekeltem. Bár ezt így csak néhány évvel ezelőtt tudtam megfogalmazni (amikor egy ismerősével való beszélgetés után, aki dicsekedett saját gyerekeivel, majd apámat kérdezte rólam, aki csak annyit tudott mondani szegény, nem túl büszkén, hogy a lánya nem dolgozik, a férje tartja el - majd amikor ezt elmesélte nekem, némileg vádlón a csalódottsága miatt, elküldtem neki a hivatalos önéletrajzomat és néhány cikket, amit írtam, meg néhány interjút, amit velem készítettek, amiken mind nagyon elcsodálkozott - majd hamarosan meghalt, így a rólam újonnan szerzett tudását már nem volt módja aprópénzre váltani) - szóval, gyerekkoromban minderről csak annyi homályos érzésem volt, hogy bárcsak inna, mert akkor legalább tudnám, hogy miért ver. Annyira rettegtem tőle, hogy azt képzeltem, ez a normális: az ember az anyját szereti, az apjától fél. Fel sem merült bennem ettől eltérő lehetőség. Mióta felnőttem, persze tudom, hogy semmit nem oldott volna meg az ivás sem - de akkor vonzóan biztonságos verziónak látszott.

változás

amikor egy csoportban valaki, aki néhány hónapja úgy érkezett, hogy nem tudott megálljt parancsolni a szavainak, és csak mondta, mondta és mondta a magáét, tekintet nélkül bármire és bárkire, és akit mindig meghallgattunk, és soha senki nem mondta neki, hogy beszéljen kevesebbet, egyszer csak észreveszi az aránytalanságokat, és azt mondja, hogy ő úgy érzi, hogy meg kell tanulnia hallgatni, mert talán nem minden esetben szerencsés az, hogy ami a szívén, az a száján, és azt látjuk, hogy már tényleg csak annyit beszél, amennyit jó végighallgatni, mert megválogatja, hogy mit és mennyit mond el, mert már képes szelektálni és képes magában tartani valamit - hát, azt hiszem, ez igazi siker, neki is, a csoportnak is, és nekem is

Víz, víz

tiszta víz

Magyarország megcsinálja!

Rádiót már rég csak az autóban hallgatok, nem figyelem a közszolgálatinak nevezett, de valójában tudjukmilyen adókat - de úton-útfélen akaratlanul is értesülök a kormány új szlogenjeiről, többek közt arról, hogy Magyarország megcsinálja. Csak nem igazán jövök rá, hogy mit. Mert ezt a hurráoptimista hajrázást akkor szokás sportberkekben bevetni, amikor valami nagy, eddig még sosem látott eredmény az elérendő cél. De azért ritkán ugrálunk örömünkben, ugye, ha egy sportoló nem esik bele minden vizesárokba vagy szarkupacba, ami mellett elvonul edzésre menet?* Hát, épp így.  És lassan tényleg történelmi mélységű bugyrokban kapálózhatunk a puszta életünkért.

* a sporthasonlaték miatt önvizsgálatot kell tartanom, hogy vajon nem hatott-e rám már így is túlzottan az üres propagandizmus

Életbátorság

Ma végre lehúzhattam a bakancslistám hatszázötvennyolcmilliomodik itemét, mert életemben először (és nem kizárt, hogy utoljára) behajtottam egy McDrive-ba (vagy hogy mondják a Burger King autósokat közvetlenül a vezetőfülkébe kiszolgáló egységét), és bár nem tudtam, mi fog történni, de a stop táblánál megállva hangosan és érthetően elmondtam, hogy egy sült krumplit és egy csokifagyit kívánok, majd továbbhajtottam a kiszolgálóablakhoz, ott (vagyis még előtte) várakoztam, míg az előttem vásárlóknak feltálalják a teljes bolti árukészletet, majd megkaptam a sült krumplimat, a krumplik közé ízlésesen betűzött kasszacédulával, valamint a fagyimat nyitott papírpohárban, a fagyiba döfött kis fenyőfa kanállal, aminek a gondolatától is azonnal öklendezni kezdek, mert az íze a nyelvleszorító spatulát idézi. Ezt így kell elvinnem, kérdeztem döbbent életbátorságtól duzzadóan, mire a villámtetkós kissrác azonnal levette, hogy boomer vagyok a javából, és gyorsan megtoldotta a csomagot egy zacskóval a krumplinak és egy hibás strucctojástartóval a papírpohárhoz - nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nem szoktam nyitott poharakkal az ülésemen autózni (a zárt palackokból is folyton kiömlik valami) - és tovább akadékoskodtam, hogy ezt így nem tudom elvinni, úgyhogy hátrament és hozott ragasztószalagot, amivel úgy becsukta a fagyispoharat, hogy egy egész gombóc fagyi sehogy ne gurulhasson ki rajta - de az olvasztott verziónak azért utat engedjen, mielőtt felrobbanna. Bár most eléggé hirtelen támadt fel bennem a fagyi iránti buzgalom, de legközelebb vigyek befőttesüveget, ha nem akarok a sötét parkolóban nyalakodni? Vagy ti* hogy szoktatok autóban fagyit elhozni?

* már aki nálam kisebb boomerszámmal rendelkezik, mert el tudom képzelni, hogy van, aki még sosem próbált ilyen vagányságot

Lecsó

Idén (az ismert okok miatt) nem volt nagy befőzés, tavasszal tettem el némi cseresznyét, késő ősszel birsalmát, közben semmit, éltem nyárba fulladó tücskök szorgos (és szomorú) életét. Aztán itt a tél, és nekem hiányzik a lecsó (30-50 üveg simán elfogyott eddig évadonként) - nemcsak az íze hiányzik (az is), de főleg a gondtalanság öröme, hogy amikor nincs itthon semmi, csak vöröshagyma, akkor is negyedórán belül kész a lecsó. Kenyérrel, rizzsel, magában. Úgyhogy amikor elmentem a pékhez*, és megláttam, hogy van lecsó, gondoltam, veszek néhány üveggel, és kettőt rögtön meg is csinálok ebédre. Aztán az ára láttán visszahőköltem. Mert ez ugyan nem az a fajta bolti, amiben paradicsomszószban úszkál néhány  paprikadarab - és amire eddig sajnáltam a pénzt, mert közel ezer forint, és nem olyan, mint nálunk a lecsó - szóval, ez igényes, paprikával tömött, sűrű, darabos kézműves holmi - üvegenként 2650 forintért. Van vele munka, én megértem. De ezentúl jóval nagyobb megbecsülést kérek** az itthoni ötven üvegnek is, ami majd készül.

* régen volt olyan, hogy cipőt a cipőboltból, de már bármire bárhol rátalálhatunk, emlékszem, hogy a covid alatt milyen szép tojást találtam egyszer a benzinkúton, amikor a boltban épp hiánycikk volt (igaz, benzint tyúkudvarban még a covid alatt sem találtam soha, ezt még fejleszteni kell)

** a hazai közönségtől

azt hittem

majd nem élem túl, ha meghal, hogy így nem lehet élni - aztán túléltem és látom, így is lehet, és árulónak érzem magam, hogy nem haltam bele (miközben néha belehalok), és azt akarom, mosolyogjon rám és dicsérjen meg, hogy jól csinálom, és elsírom magam azon, hogy nevetek és eszembe sem jut, és nem merem megnézni a képeket róla, különösen nem az utolsókat, aztán órákig csak a képeit nézem, és kikérem a tévé és a rádió archívumokból a vele készült beszélgetéseket, aztán megnézek egyet, és látom, hogy már akkor is beteg volt, és haragszom, mert ő már biztosan tudta, tudnia kellett, a haja is milyen, de mi még nem tudtuk, és folyamatosan pásztázom magam, hogy nálam mikor kezdődik, és/vagy rettegek, hogy már elkezdődött, de én nem veszem észre, megtanulok gyorsan néhány új angol szót, és ráismerek, hogy épp ilyen érthetetlenül és fejvesztetten tanult és kapaszkodott dolgokba ő is, és már nem merek sírni mások előtt, mert vádlón néznek, hogy minden fejben dől el, és nem igaz már, hogy nekem három hosszú téli hónap sem volt elég ahhoz, hogy túllépjek végre az önsajnálaton és elfelejtsem az anyukámat

Olvasós

Nem fogadtam ugyan meg semmit január elsején éjféltájt az új év tiszteletére, mert arra kellett koncentrálnom, hogy ébren tartsam magam, de ha megfogadtam volna bármit is, az egyik kívánságom magam felé biztosan az lett volna, hogy olvassak többet. Mert amikor olvasok, az nagyon jó - csak sokszor jön közbe ez-az, és eltelnek napok úgy, hogy mégsem jutott rá idő. Ráfoghatnám a telefonomra, de és rá is fogom. A telefonom az oka! De néha kiverem a kezemből és könyvet helyezek inkább bele. Így történt, hogy idén elolvastam már az új Grecsó könyvet és két olasz kisregényt is, Az Átkozottat és az Anyám a folyót.

A Grecsó könyvet különösen érdekessé tette a saját családfakutatásom (amit milyen jó lenne megírni, ha tudnék írni) - és az, amit semmiképp nem mondhatok döbbenetnek, hiszen tudom, mégis döbbenet, mert mindig az, hogy mennyiféleképpen nőhet fel az ember, mennyiféle hiányban, hányféle tabuval, milyen zaklatottságokkal - és hogy mégis, mindennek ellenére ilyen-olyan szempontok szerint jóvá. Érdekes könyv, de igazán kb az utolsó hatvan oldal tükrében válik azzá - szerintem mindenképp érdemes elolvasni és mindenképp érdemes családot kuttni is. Igen, megírni is, ha valakinek van hozzávaló pennája.

Az Átkozott az olasz irodalom (?) iránti rajongásom miatt került hozzám - nem szerettem ezt a szöveget, bár a téma nyilván fontos több szempontból is - de vagy nem igazán jó a könyv, vagy nem jó a fordítás, engem valami folyton zavart benne (már a cím is) - emiatt nagyon gyorsan olvastam, hogy mihamarabb túllegyek rajta.

Anyám a folyóból még van egy kicsi hátra, de olvasás után gyorsan el tudok aludni, írás után pedig nem, úgyhogy írok róla, mielőtt még az utolsó néhány oldalt is elolvastam volna. Itt a téma (demens anya kísérése) egyértelműen olyan, ami nagyon is mozog bennem (milyen jó lenne erről is írni) - de meglepő módon sokkal markánsabban érzem a különbségeket, mint a hasonlóságokat a saját életemmel összevetve a könyvet. Ezt a könyvet viszont szeretem, még ha nem is nagyon látom tükörnek (és amúgy ugyanaz fordította, mint az átkozottat), el tudok merülni ebben az olasz világban, és tátom a számat, mennyire más.

Papírforma

 

Bejött? Nem jött be?