nekrológ

Olvastam egy ismerős szomorú, de szeretetteljes búcsúszövegét a neten, az apjától köszönt el, aki alkoholfüggőként nagyon nehezen kapcsolódott saját gyerekeihez is, pedig büszke volt rájuk - ezért a kölcsönös szeretet ellenére sem jött létre köztük soha mély apa-gyerek viszony. És én némileg irigykedtem, mert az én apám még a hátam mögött sem volt rám soha büszke, nemhogy szemtől szemben, igazából semmit nem tudott rólam, mert nem érdekeltem. Bár ezt így csak néhány évvel ezelőtt tudtam megfogalmazni (amikor egy ismerősével való beszélgetés után, aki dicsekedett saját gyerekeivel, majd apámat kérdezte rólam, aki csak annyit tudott mondani szegény, nem túl büszkén, hogy a lánya nem dolgozik, a férje tartja el - majd amikor ezt elmesélte nekem, némileg vádlón a csalódottsága miatt, elküldtem neki a hivatalos önéletrajzomat és néhány cikket, amit írtam, meg néhány interjút, amit velem készítettek, amiken mind nagyon elcsodálkozott - majd hamarosan meghalt, így a rólam újonnan szerzett tudását már nem volt módja aprópénzre váltani) - szóval, gyerekkoromban minderről csak annyi homályos érzésem volt, hogy bárcsak inna, mert akkor legalább tudnám, hogy miért ver. Annyira rettegtem tőle, hogy azt képzeltem, ez a normális: az ember az anyját szereti, az apjától fél. Fel sem merült bennem ettől eltérő lehetőség. Mióta felnőttem, persze tudom, hogy semmit nem oldott volna meg az ivás sem - de akkor vonzóan biztonságos verziónak látszott.