Életbátorság

Ma végre lehúzhattam a bakancslistám hatszázötvennyolcmilliomodik itemét, mert életemben először (és nem kizárt, hogy utoljára) behajtottam egy McDrive-ba (vagy hogy mondják a Burger King autósokat közvetlenül a vezetőfülkébe kiszolgáló egységét), és bár nem tudtam, mi fog történni, de a stop táblánál megállva hangosan és érthetően elmondtam, hogy egy sült krumplit és egy csokifagyit kívánok, majd továbbhajtottam a kiszolgálóablakhoz, ott (vagyis még előtte) várakoztam, míg az előttem vásárlóknak feltálalják a teljes bolti árukészletet, majd megkaptam a sült krumplimat, a krumplik közé ízlésesen betűzött kasszacédulával, valamint a fagyimat nyitott papírpohárban, a fagyiba döfött kis fenyőfa kanállal, aminek a gondolatától is azonnal öklendezni kezdek, mert az íze a nyelvleszorító spatulát idézi. Ezt így kell elvinnem, kérdeztem döbbent életbátorságtól duzzadóan, mire a villámtetkós kissrác azonnal levette, hogy boomer vagyok a javából, és gyorsan megtoldotta a csomagot egy zacskóval a krumplinak és egy hibás strucctojástartóval a papírpohárhoz - nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nem szoktam nyitott poharakkal az ülésemen autózni (a zárt palackokból is folyton kiömlik valami) - és tovább akadékoskodtam, hogy ezt így nem tudom elvinni, úgyhogy hátrament és hozott ragasztószalagot, amivel úgy becsukta a fagyispoharat, hogy egy egész gombóc fagyi sehogy ne gurulhasson ki rajta - de az olvasztott verziónak azért utat engedjen, mielőtt felrobbanna. Bár most eléggé hirtelen támadt fel bennem a fagyi iránti buzgalom, de legközelebb vigyek befőttesüveget, ha nem akarok a sötét parkolóban nyalakodni? Vagy ti* hogy szoktatok autóban fagyit elhozni?

* már aki nálam kisebb boomerszámmal rendelkezik, mert el tudom képzelni, hogy van, aki még sosem próbált ilyen vagányságot