kertünk kincsei

Ma A. talált a kert végében álló roskadozó fészer tetején egy szép kis cirmos anyamacskát legalább két - még ki sem nyílt a szemük! - kiscicával. Vittünk neki enni, először megijedt, de aztán elfogadta. Remélem, nem lesz semmi bajuk.

a növényekről

Idén egyetlen szem cseresznye volt a fán, ma reggel megettem, mielőtt a madarak lecsaptak volna rá. A magaságyásban térdig ért a gaz, nagyjából kigazoltam, de nincs sok ötletem, hogy mit ültessek helyette.  Sajnos alulról feltört belőle a borostyán, ami minden más elől elszívja az energiát. Nem vagyok növény, de a covidom óta nagyjából annyi mozgást bírok, mint egy nagyon fáradt, kókadt kis növényke, néha még feküdni sincs erőm. Pedig A.-hoz képest én egyáltalán nem voltam olyan vészesen, de nagyjából öt méter után kifulladok, lépcsőből meg két fok is elég. Ehhez képest dicséretes, hogy ilyen serényen kertészkedtem (egy négyzetméteren), mostam, teregettem - de bonyolultabb házimunkát nem bírok elképzelni sem. Teljesen fantáziátlanná is váltam. Létezik ilyen utózöngéje a covidnak?

A gyászról

Mióta apám meghalt, időnként megkérdezi valaki, hogy hogy bírom és hogy hiányzik-e. Sajnálom, hogy gyerekkoromban ezt sosem kérdezte meg senki. Rosszul bírtam és hiányzott valaki, aki az apám lehetett volna. Hiányzott, hogy legyen apám. Mármint egy olyasvalaki, aki szeret, aki tanít, aki megvéd - nem egy olyan valaki, akitől rettegni kell. Mióta meghalt, sokkal kiegyensúlyozottabb a kapcsolatunk, én azt gondolok, amit akarok, akár sírhatok is, ha úgy adódik - de ő többé nem bánthat és nem gúnyolhat vagy nem nevethet ki. Sokat gondolok apámra és még mindig nehezen találom azokat a pillanatokat, amikor jó volt a közelében lenni. Na jó, ne túlozzunk - szóval, amikor nem volt rossz. Atyaég, hogy milyen szemétdombot hagyott ránk! Nem lesz könnyű eltakarítani, de megoldom majd ezt is. Sajnálom őt. Sajnálom a gyerekkoráért, sajnálom azért, amilyen szörnyeteggé vált, holott mutattak arra jelek, hogy csak arra vágyott volna ő is, mint a normális emberek, hogy szeressék és elismerjék őt. Sajnálom azért, hogy ezt csak úgy volt képes megteremteni, hogy olyan hazug világot épített fel maga köré, amit kettéválasztva kellett kezelnie ahhoz, hogy ne bukjon le. Végül persze lebukott. Sajnálom magamat is, mert sokat veszítettem azzal, hogy sosem volt apám (és ezért nem  veszítettem sokat azzal, hogy meghalt, mert bár mutatott némi fejlődést a gyerekkorom óta, ahhoz, hogy jó legyen a kapcsolatunk, legalább további ötszáz évig kellett volna még élnünk mindkettőnknek - hát jaj, csak azt ne). De magamra inkább büszke vagyok, mert kimásztam a mocsárból, amibe belekényszerített, és bár nehéz volt, de sikerült. Juthattam volna messzebbre és magasabbra is, ha nem a pokolból indulok - de így is jutottam valahová. A barátaim és a családom (sőt, egyes munkatársaim is) ismerik egymást, nem kell rejtegetnem senkit senki elől, mert egy életem van. Egy sima, normális, hullámhegyes-hullámvölgyes élet, amiben én sem vagyok mindig jófej, de a rosszfejségeim is vállalhatóak. Vannak, akik kérdeznek tőlem, vannak, akiknek támogatást nyújtok, vannak, akikkel nevetni tudunk, sőt, akár sírni is. Engem sem szeret mindenki, de tőlem nem retteg senki.

elhanyagolt gyerek szindróma

Á.-nak a youtube-ról kellett megnéznie, hogyan kell vasalni.

Spoiler: nem sikerült neki.

A. kommentje: megnézhette volna, hogy én hogyan vasalom hetente háromszor a karateruhát.

Az én cinikus (ám teljesen jogos) kérdésem A.-hoz: vajon Á. bedugta a vasalót? Mert lehet, hogy azt a youtube-on külön nem mutatták.

Az én megjegyzésem ehhez: én valóban kisgyerek korukban vasaltam utoljára, mert utálok vasalni (gyerekkori trauma, apám ingeit kellett rendszeresen vasalnom és ha nem volt tökéletes, jól összegyűrte és úgy dobta vissza, hogy kezdjem előről - nem tudom, hányszor képzeltem el, hogy a forró vasalóval fejbevágom, de a) sokszor b) sosem tettem meg) - ennek ellenére kábé a gyerekek tízéves koráig vasaltam, onnantól pedig gyűrhetetlen ruhákat viselek. És nem karatézok, a karateruhák érintésétől is viszolygok.

Előzmények (mármint a youtube akadémiához): a múltkor A. megkérte Á.-t, hogy segítsen neki mosdószifont tisztítani, amit Á. megtagadott sürgető szakdolgozatírásra hivatkozva, mire A. azt mondta, hogy legalább nézhetné, hogy hogy kell, mert hátha egyszer szüksége lesz rá, hogy szétszedjen egy szifont (különös tekintettel arra, hogy Á. tömíti el rendszeresen a helytelen borotválkozással) - mire Á. azt mondta, hogy ha véletlenül úgy alakulna az élete, hogy valaha szüksége lesz efféle tudásra (de nem hiszi), akkor majd megnézi a youtube-on, hogy hogy kell.

Mentegetőzés: főzni tud, a szobáját is kifestette, előtte lekaparta, glettelt is, szóval nincs minden téren elmaradva a fejlődésben.

nem vagyok elég kedves

ez a diagnózis született ma a fül-orr-gégészeten, ahol megpróbáltam jogosulatlanul szolgáltatást igénybe venni. És büszkén mondom, sikerrel jártam - bár járt némi kedvetlenséggel. Próbáltam csütörtök óta hívni a megadott számot - sikertelenül. Úgyhogy ma odamentem időpont nélkül. De időpont nélkül nem raknak be a gépbe odalent, ahol jelentkezni kell, hanem felküldenek, hogy kérjek hozzájárulást a rendelésen ahhoz, hogy időpont nélkül is megvizsgáljanak. De a rendelőbe nem hívnak be sorszám nélkül. Volt már ilyen a szemészeten néhány éve, szóval nem új a rendszer. Szóval odaültem a rendelő elé, ahonnan rutinosan nem jön ki senki, hanem az előző beteggel küldetik be a következőt, akik mindig cerberusként őrzik az ajtót, hogy más lehetőleg be se kukkanthasson. De én végtelenül ravasz módon megvártam, míg elfogyuott az utolsó beteg is és akkor kopogtam be az ajtón, ahová nem szabad bekopogni. Kijött egy dühös nővér, és felhívta a figyelmemet arra, hogy nem szabad bekopogni. Mondtam, hogy különben nem tudnánk beszélni. Telefonon kell időpontot kérni. Mondtam, hogy csütörtök óta van a telefonomban 18 sikertelen hívásom ide. Szerinte ez nem igaz, mert minden telefont felvesznek. Én viszont meg tudtam mutatni, hogy nem. Nem volt rá kíváncsi. De engedélyeztre, hogy lemenjek a portára bejelentkezni. És aztán meg is vizsgáltak (nem, nem a portán, itt egy egyszerű időugrást tettem). Megvizsgáltak. Semmi bajom, csak egy kicsit piros a torkom. Nem tudják, miért köhögök ugatva és miért fáj a torkom meg a fülem. Azt sem, hogy miért vagyok rekedt három hónapja. Nem baj, én legalább megnyugodtam. Megpróbálok nem beszélni. Ez nem túl könnyű, mert a munkám jelentős része abban realizálódik, hogy beszélek. De mindegy, ma délután már dolgozni fogok. Némán és beletörődve. A legutóbbi covid tesztjeim negatívak, de saját védelmemben hordok maszkot.

A legjobb barát

Szomorkodok A.-nak, hogy február óta rekedt vagyok, de a mostani betegség még tovább rontott a hangomon. Repedtfazék hang, boszorkahang, reszelős hajléktalan asszony hang - rémes. Vigaszt várok tőle.

- nagyon ronda lett a hangom? (azt várom, hogy azt mondja, á, dehogy)

- nagyon (mit vár az ember az igazmondó juhásztól?)

- jaj, de hát nem tehetek róla, most akkor mit csináljak? (segítek benne, hogy meggyógyulj, így is szeretlek, stb)

- ne beszélj (öhm - köpni-nyelni nem tudok, de legalább ugatósan köhögni igen, abba fojtom a bánatom)

Milyen lehet a többi barátom, ha ő a legjobb?

visszacsempészek némi kultúrát a fejembe

Sokkal többet olvasok, mint amennyit írok róla - és ez nem is baj. Mostanában a szakirodalmaké volt a nagyobb rész, ezért amint megszabadultam a szakdolgozattól, nekiálltam a szépirodalomfogyasztásnak is. Elolvastam egy olasz regényt és egy magyar kortárs novelláskötetet is. Jó, jó, de nem elég jó egyik sem. Mármint nem azt mondom, hogy én jobbat írok, mert nem tudok könyvet írni - de ha tudnék, jobbat írnék. Mindkettő beillik abba a kortárs szociovonulatba, amit amúgy én szeretek, egyik sem rossz - csak valahogy pont az a plusz hiányzott mindkettőből, amitől igazán jó írások lennének. Mármint nekem. Én szeretem, ha megmutatják a regények a társadalom láthatatlan szegmenseit - és mindkét könyv erre (is) kísérletet tesz. Csak valahogy túl "könyvízűek". Nem tudom, mitől, ha tudnám, tudnék jobbat írni. Valahogy nem eléggé életszerűek a párbeszédek a regényben vagy túlzottan a csattanóra koncentrálóak a novellák. Örülök, hogy olvastam, egy-egy elolvasást mindkettő megért, de valószínűleg gyorsan elfelejtem őket (eh, mindent gyorsan elfelejtek).

helyzetjelentés

A drukkok használnak, eljött a reggel és mind élünk. Még arra is van energiám, hogy azon vekengjek egy kicst, hogy miért van az, hogy én akkor vagyok beteg, amikor nincs senki, aki ápoljon (de, V. hazajött a múlt héten is csak emiatt, és főzött nekem tárkonyos krumplilevest is, de aztán elküldtem, hogy ne kapjon el semmit és Á. is hozott teát - szóval, azt hiszem, igazából az hiányzik, hogy anyukám gondoskodjon rólam, mert ő valahogy jobban csinálta bárki másnál), és miért van az, hogy a lábadozásomat mindig azzal töltöm, hogy ápolnom kell valakit (igen, tudom, örüljek, hogy van kit ápolnom) és főzni nekik (örüljek, hogy van kinek főznöm - örülök, de annyira szeretném, ha nekem főzne valaki legalább egy hónapon keresztül mindig - nem kéne semmi extra, csak ne nekem kelljen kitalálnom, megvennem, elkészítenem, csak üljek szépen az asztalhoz, ha hívnak és egyek) Ehhez képest tegnap vásároltam, zömmel zöldségeket, szóval, meg kell csinálnom őket, mielőtt tönkremennek.

Azt álmodtam, hogy egy szekrény méretű önkiszolgáló zugkocsmában rózsaszín rumos kávét isznak körülöttem mindenféle jóképű fiúk, de én nem ihatok, mert még vezetnem kell éjszaka az erdőben, hogy a jóképű fiúkat elszállítsam a kutatóállomásaikhoz. Elhatároztam, hogy én is fogok rumos kávét inni (valahogy a keveredés hatására vált rózsaszínné az ital, kis csapokat kellett megnyitni és alátölteni a poharakat, krétával volt felírva a szekrényajtóra, hogy 32 Ft). Folytattunk mindenféle mélyértelmű és magasröptű intellektuális eszmecseréket is, de azokra nem emlékszem, csak a rumos kávéra meg arra, hogy milyen ijesztő a meredek hegyi ösvényeken vezetni a sötétben - de tökéletesen megoldottam, szóval, ide a rózsaszín rumos kávémmal!

a védekezésről

Mondom Á.-nak, hogy pakolja ki a mosogatógépet. Nem tudom kiapokolni - feleli. Mert? - húzom fel a szemöldökömet. Apa nem engedi - mondja. Gondolom, nagyon ostoba képet vágok, mert magától is folytatja, hogy A. állítólag megtiltotta neki a mosogatógép kirakását. De ő maga sem tett semmit. Ezt nem értem (heveny agysejtpusztulás, mondtam). Mert covidos vagyok - mondja Á. nem kevés megkönnyebbüléssel. Mert covidosnak lenni nem túl jó, de az igazi borzalmak a mosogatógép nyitott ajtajánál kezdődnek. Jó - mondom - akkor most már kipakolhatod. Hogyhogy? - csodálkozik. Mert most már nem kell félnünk attól, hogy apa még jobban elkapja, viszont három covidos egy csárdában csak úgy fér el, ha valaki dolgozik is közülük. És ez nem akarok egyedül én lenni. Oké - mondja Á. és már megy is pakolni. Én viszont vásárolni voltam, meg gyógyszertárban (maszkban, természetesen), mert momentán nem tudok olyat, aki ezt elvégezné nekünk. De hogy tényleg minden napra jut nekünk valami az armageddonból?

Arról, hogy kétszer nem csap ugyanoda a mennykő

Köszi mindenkinek a jókívánságokat, lécci, inkább A.-nak drukkoljatok, vagy neki is, vagy neki jobban - ő az oltásoktól is mindig kurva szarul lett, már kétszer  volt covidos és mindkétszer kábé hálni járt belé a lélek - és megint elkapta tőlünk is. Miatta sokkal jobban aggódom, míg a gyerekek és én nagyjából immunisnak mutatkoztunk eddig és most is elég hamar vége lett a rossz résznek, addig A. szuperfogékony és ami nálam a nagy rosszullét volt, az nála az enyhe kezdet vagy a gyógyulás felé vezető út szokott lenni. És még dühös is rám, hogy összefertőztem - de hát ki gondolta, hogy covid? Mármint az én agysejtjeim elpusztultak, és ugyan átsuhant a fejemen, hogy kéne egy teszt, de aztán az is, hogy az elmúlt években már eltesztelgettem egy tengerparti családi nyaralás árát, a tököm fog újra pénzt dobálni a semmibe - és hát végül is nekem vagy Á.-nak tényleg kábé mindegy, szarul voltunk, aztán most gyógyulunk. De A. rémesen rosszul van mindig ettől és nagyon lassan épül fel. Szóval, neki szeretnék össznépi drukkot, imát, bármi jót kérni, hogy ne legyen már olyan beteg!